“Olvasni nem azért érdemes, hogy “műveltek”, hanem hogy gazdagok legyünk, hogy egyetlen életünkben sok ezer életet leéljünk és megtapasztaljuk, milyen a bukás, a hatalom, a magány, a diadal, a születés, a halál, a hazátlanság és a szerelem, hányféle hit, rögeszme, félelem mozgathat egy embert, hogy leleplezzük hazugságainkat, fölfedezzük életünk értelmét, talán az Istent is.”
Ez az idézet az egyik számomra legkedvesebb írótól, Müller Pétertől származik. Minden alkalommal, amikor ezeket a gondolatokat olvasom, olyan húrokat pendít meg bennem, amely csodálatos érzésekkel töltenek el. Minél többször fut át a tekintetem ezen a mondaton, annál bizonyosabbá válik, hogy ebben a néhány szóban majdnem minden benne van, ami fontos lehet az életünkben.
Van az egészben valami titokzatos, valami egészen megfoghatatlan, mégis bármelyik szavát nézzük, minegyikben magunkra ismerhetünk, hiszen talán mindegyiket átéltük már. És mégis, minden alkalommal új dologként élhetjük meg azt.
A könyvek életekről szólnak, érzelmekről, hitről, álmokról, csalódásról és szerelemről, és ha jó a történet, a végén boldogan, de legalábbis szellemeileg, lelkileg gazdagodva csukhatjuk be az éppen olvasott művet. Már egészen kicsiny gyermekkorom óta van az a “mániám”, hogy amikor megvásárolok egy könyvet, akkor az első dolgom, hogy megszagolom. Az új könyvnek van egy jellegzetes illata, amely mindig ugyan olyan, mégis, mindig kicsit más is, hiszen új kaland, és új felfedezni való élmény vár rám. Közben persze megtudtam, hogy nem csupán én vagyok így ezzel a “szagolgatással, hanem más is, tudomásom szerint jó sokan. “Üdv a klubban” mondta az egyik jóismerősőm, amikor rájöttünk arra, hogy mindketten ennek a “szenvedélynek hódolunk, és jót nevettünk a dolgon. De vajon mi lehet a dolog mögött? Mi lehet a titok, amiért a sok ember, nem is tudva arról, hogy ezt más is teszi, boldogan szagolgatja az éppen megvásárolt könyvet, mintha valamiféle szent rítus lenne, egy egészen különleges beavatási szertartás. Talán éppen arról van itt szó, hogy az “ínyenc” olvasók, még több érzékszervükkel szeretnék magukévá tenni a művet, nem csak szellemi és lelki táplálékként nézve rá. Mintha a szagolgatással szeretné felkészíteni a bensőjét, hogy valami csodálatos dolog fog most következni, de előbb be kell lélegezni még ezt a varázslatos illatot.
Talán valahogy úgy van ez, hogy persze, szeretnénk egy jót szórakozni olvasás alatt, nevetni, vagy sírni, fantáziánk által átélni azt, amit sosem élhetnénk át saját életünkben, megtapasztalni új és talán valahol létező világokat, megismerni embereket, akiket csodálhatunk, vagy lenézhetünk. Drukkolhatunk a főhősnek, és elmosolyodhatunk, amikor elnyeri méltó jutalmát, és persze azon is, hogy a rossz megbűnhődik. Mindig. Tudom, az élet nem ilyen. Vagy mégis? Sokszor igazságtalannak látjuk a világot, és már csak fáradtan legyintünk, amikor valaki azt mondja, hogy ne félj, jóra fordul minden. A mai, zaklatott és felbolydult világban nehéz értelmezni a lelki békét. És megtalálni is az. Popper Péter, a neves pszichoterapeuta mondta egyszer, hogyha valaki tönkre akarná tenni a világot és benne az emberiséget, semmi más dolga nem lenne, mint addig gyorsítani azt, amíg az már értelmezhetetlenné és élvezhetetlnenné válna. Van egy határ ugyanis, amit egy ember egyáltalán feldolgozni képes. Ezt nagyjából mindenki tudja. És még sem lassítunk. Rohanunk valamerre, előre, amerre valahol a boldogságunkat véljük, amelyet valószínűleg nem érünk el soha. Vagy azért, mert mire elérjük, addigra kifulladunk, vagy azért, mert amikor már a célnál vagyunk, az a valami már nem az lesz, amit szerettünk volna.
Azt hiszem, ma már nem szaglásszuk annyian a frissen vásárolt könyvlapokat, mint néhány éve, vagy inkább néhány évtizeddel korábban. A környezetemben élők és sok más ember szerint is a mai világ durva és vállalhatatlan lett. De valahogy mégis megszoktuk. Mert nem néhány pillanat alatt lett ilyenné, hanem lassan, éppen olyan tempóban, hogy minden nap csak egy kicsit kelljen lemondanunk a nyugalmunk egy részéről. Nem véletlen az, hogy sokan azért, hogy kicsit megmeneküljenek ettől az őrült rohanástól, és annak minden káros hatásától, mindenféle keleti tanításokban, meditációban, étrendkiegészítőben, gyógyteában, és megannyi csodaszerben keresi a megváltást. Sajnos nem sok sikerrel. Mert ez is úgy működik, mint az orvostudomány. Tüneteket már rendkívül jól tudunk kezelni, de a betegséget magát meggyógyítani igen kis százalékban vagyunk képesek. Vacakul érezzük magunkat, túlhajszoltnak és talán csalódottnak is, és folyton felbukkan bennünk egy gondolat, amit igyekszünk magunkban elnyomni, miszerint: én nem ilyen életet képzeltem magamnak… Különböző túlélési technikát fejlesztünk ki, tömjük magunkba a vitaminokat, hogy a rohanást kibírjuk, és valahogy helyt tudjunk állni ebben a szédületben. Aztán este, az ágyba zuhanva jó esetben elmerengünk néha, hogy mi az, amit szeretnénk elérni. És talán néha a kérdést is feltesszük magunknak, hogy mitől lehetnék én boldogabb? És egyáltalán, hová lett a nevetés? Mert volt olyan is, nem is olyan régen.
Szorongunk, állandó teljesítménykényszerben vagyunk, és néha szomorúan gondolunk arra, hogy vajon hová fog ez vezetni? Egyáltalán megéri ez? És van ebből kiút? Én azt gondolom, hogy van. Persze recept nincs erre, hiszen minden ember más, mindenkinek más a jó, és igen, van olyan is, aki ebben a bolond rohanásban érzi jól magát, de a tapasztalatom az, hogy ők nagy kisebbségben vannak. Tennünk kell magunkért, és azért, hogy az életünket egyensúlyát visszabillentsük. Ez persze sok munkával jár, rengeteg energia kell, és nagy nagy önismeret. Anélkül nem megy. Ha nem tudjuk megfogalmazni, mit szeretnénk, ha nem tudjuk, mitől éreznénk magunkat boldognak és elégedettnek, akkor nem fog sikerülni. Személyes célok kellenek. Fel kell kutatnunk önmagunkban azt, hogy mi tölt el minket jó érzéssel, mitől érezhetnénk magunkat sikeresnek, és azt is, hogy milyen adottságokkal rendelkezünk ahhoz, hogy kitűzött céljainkat elérjük. Mindenkinek meg van a saját útja, csak meg kell találni azt.
Persze senkit sem szeretnék rábírni arra, hogy szagolgassa a könyveket. Itt csupán arra szerettem volna utalni, hogy álljunk meg néha, és töltsük az időt számunkra fontos és kellemes elfoglaltságokkal. Különösen fontos ez most, amikor a pandémia miatt még fokozottabb a félelem és a bizonytalanság mindenkiben. Ne szégyelljük az álmainkat, okkal kapjuk őket. És ne essünk kétségbe, ha némelyik nem teljesül azonnal, vagy netalán később sem, az minden bizonnyal nem tartozott bele a sorsunkba. Nem tudjuk, hogy mennyi időt kaptunk itt a Földön, így talán akkor tesszük a legjobban, ha megpróbálunk belevarázsolni minden szépet, amire csak képesek vagyunk.
Azt hiszem, Müller Péter gondolatában ott van mindenre a válasz, nem csupán az olvasásra, hanem az egész életünkre is…
” …hogy egyetlen életünkben sok ezer életet leéljünk és megtapasztaljuk, milyen a bukás, a hatalom, a magány, a diadal, a születés, a halál, a hazátlanság és a szerelem, hányféle hit, rögeszme, félelem mozgathat egy embert, hogy leleplezzük hazugságainkat, fölfedezzük életünk értelmét, talán az Istent is.”