A tűzben minden elég és megsemmisül,
de a pusztulás talaján mindig születik valami új,
ami már csakis a Miénk…
Te tudtad, hogy nincsenek véletlenek?
Rossz időt választottam arra, hogy meglátogassam Zsámbékot. Egyrészt nagyon korán értem oda, másrészt olyan sűrű köd volt és olyan barátságtalanul hideg, hogy aggódtam, talán egyetlen jó fotót sem tudok majd készíteni a zárdakertről. Elővettem a fényképezőgépemet, majd miután ellenőriztem, hogy a lencse védőt nem hagytam-e rajta megint, elindultam az oldalsó kert felé. Mostanában ez volt az új hobbim, fotóztam. Nem csak úgy vaktában, hanem olyan helyeket igyekeztem találni fényképeim tárgyának, melyek hangulata magával ragadott. Azt ugyan nem tudtam, hogy mások számára mennyire sikerül visszaadni a valóságot, de arra gondoltam, hogy majd szavakkal pótolom azt, amit gyengécske fényképész teljesítményemmel produkálni tudok.
Megálltam a kert bejáratánál, és magamba szívtam a hideg, köddel fűszerezett levegőt. Szorosabbra húztam kabátom cipzárját, és talán ha lett volna kesztyűm, azt is felvettem volna. Némi tanácstalanság után, aztán elindultam az ösvényen lefelé, mert az út kissé lejtett, bár a köd eltakarta előlem, hová vezet a vékony csapás. Pár lépés után bal kéz felé egy padot fedeztem fel. Egy pillanatig átfutott az agyamon, hogy talán leülhetnék, így mégis kényelmesebb lenne a bámészkodás, de ahogy ezt kigondoltam, máris összerázkódtam, és elátkoztam magam, hogy a sapka viseletet nem erőltettem olyan nagyon. Léptem még néhány lépést a pad felé, közben igyekezetem körül nézni, nehogy valami olyan helyre tévedjen a lábam, aminek nem örülnék. Elhaladtam a pad mellett, majd belegyalogoltom a legsűrűbb fehérségbe. Azt gondoltam, csupán pár méter, és újra kibukkanok belőle, de nem így lett. A köd méltóságteljesen hömpölygött valamilyen meghatározhatatlan irányba, így aztán pár méter után, egyszerre csak célt tévesztettem, és miután megfordultam párszor tétován, teljesen elvesztettem az eredeti irányt. Körbe fordultam még néhányszor, aztán felnéztem az égre. Csak én lehetek ekkora marha, hogy egyedül belegyalogolok ebbe a sűrű kulimászba. Valahol egy varjú mintha helyeselni akart volna, mert csúfolódó károgással üdvözölt, aztán hallottam a szárnysuhogást is, de látni továbbra sem láttam semmit sem. Mérgesen dobbantottam egyet, és elhatároztam, inkább elindulok valamerre, mert a köd felszállására egyelőre vajmi kevés esély mutatkozott.
Botorkáltam még néhány métert, és majdnem neki is mentem a következő padnak, csak az utolsó pillanatban sikerült észre vennem, és megállnom. Ujjam közben görcsbe rándult, most vettem csak észre, hogy egészen azóta rajta van a fényképező kioldógombján, amióta beléptem a kertbe. Hát fotóra ne számíts barátocskám – mondtam magamnak, inkább talán bátorításul, és majdnem hangosan felnevettem, mert elképzeltem valódi fotós barátom ábrázatát, amint elmesélem neki, milyen körülmények között indultam neki a képvadászatnak. Megkerültem ezt a padot is, és bizonytalanul kiválasztottam magamnak egy irányt, elvégre valamerre csak menni kell, ha nem akarok végleg elveszni ebben a tejszerű hömpölygésben.
Alig tettem meg néhány lépést, ismét felhangzott az előbbi károgás, de szárnysuhogásból mintha több lett volna ezalkalommal. Ismét megtorpantam, és kezeimet fényképezőgépestül együtt magam elé tartottam, nehogy tényleg karambol legyen a vége. A zajok azonban hamar elültek, és egy erősebb széllibbenésre egyszeriben a sűrű köd is felszakadt. Nem teljesen, de éppen annyira, hogy tájékozódni tudjak. Egy jókora égerfa képe bontakozott ki előttem, mellette egy kis folyó, de nem láttam merről jön, és merre tart, azt már megint jótékony fehérség borította. Mérgemben feltettem a kupakot a gép lencséjére, és mindkét kezemet a zsebembe süllyesztettem. Legalább a kezem ne fagyjon le, ha már az orrom lehet végleg odaveszett. Léptem még két lépést, és megint megálltam, mert a köd egyszerre csak felszívódott, megmutatva a fél méternél messzebb lévő dolgokat is.
Ekkor láttam meg a barna ruhás, kámzsás szerzetest. Sietve szedegethette a lábait, mert csuhája szaporán libbent minden lépésnél, és a derekára kötött fonott kötél minduntalan az oldalához csapódott. A kámzsa alól ütemesen pára tört elő, amiből úgy sejthettem, a szegény szerzetes igencsak kapkodhatja a levegőt sietségében. Mielőtt elérte volna az égerfát, visszafordult, és körülnézett. Bizonytalanul odaintettem neki, de vagy nem látta, vagy nem akart hajnalban ismerkedni, újra megfordult és sebes léptekkel a zárda felé loholt. Hirtelen ötlettől vezérelve gyorsan követni kezdtem, ha mást nem, ebből az őrült köd-útvesztőből kivezet legalább. Iparkodnom kellett nagyon, hogy valamelyest lépést tudjak tartani vele. Alig mehettünk úgy két-három percet, hirtelen előttünk termett egy nagyobb domb, és egy magasba vesző lépcsősor. A szerzetes nem állt meg, hanem rátette a lábát az első lépcsősorra, és számomra elképzelhetetlen sebességgel megindult felfelé. Azt hittem, hogy végleg szem elől tévesztem, de a természet most kegyes volt hozzám, feltámadt kissé a szél, és elfújta a maradék tejfehér ködöt is a szemeim elől.
Közben a barna ruhás alak felért a lépcső tetejére és balra fordult, majd az épület előtt, ami szintén egy pillanat alatt bontakozott ki a fehérségből, megállt. Kotorászni kezdett a ruhája redői között, aztán kulcsot vett elő, és betette a zárba. Mozdulatát hangos kattanás követte, és az óriásira méretezett dupla szárnyú faajtó kinyílt. A szerzetes mielőtt belépett volna, visszafordult, egyenes rám nézett, de most sem adta semmi jelét, hogy észrevett volna. Felnézett az égre, aztán hirtelen belépett az ajtónyíláson. Csak néhány lépésre voltam akkor már tőle, így az ajtónak nem volt ideje becsukódni mögötte. Megragadtam a kilincset, ami furcsa mód éppen fejmagasságban volt, és a szerzetest követve én is beléptem a zárda épületébe. Talán csak pár lépést tehettem meg, amikor döngve bezárult mögöttem a hatalmas faajtó.
Önkéntelenül összerázkódtam a hirtelen támadt hangtól, és ösztönösen egészen a fal mellé húzódtam. Teljes mozdulatlanság vett körbe, és valami egészen ódon illat, amilyet már nem éreztem nagyon régen. A falakról mállott a vakolat, és hosszú, mély repedések tarkították a megállapíthatatlan színű festést. Lassan elindultam előre, elvégre mégsem állhatok itt egész nap, ha szerencsém van, akkor nem vesznek észre, és sikerül néhány jó fotót készíteni az épület belső udvaráról. Izgatott voltam, még a szám is kiszáradt. Nem nagyon szoktam én ilyesmit csinálni, de mivel ártalmatlan volt a szándékom, gondoltam nem teszek rosszat, ha néhány fényképet készítek a hajnali kertről. Később már biztos rengetegen lesznek itt, meggátolva a művészi kiteljesedésemet. Néhány méterenként megálltam, és belehallgattam a csendbe. Valahonnan a távolból mintha vízcsobogást hallottam volna, de hirtelen az is elült. Bal kéz felé egy nyitott ajtót fedeztem fel a folyosón, ettől kissé megszeppentem, mégsem lenne jó, ha lefülelnének, akkor lehetséges, hogy kitessékelnek a zárdából, és akkor lőttek az áhított felvételeknek.
– Halló, van itt valaki? – kiabáltam be a nyitott ajtón át, de nem válaszolt rá senki. Hangomat visszaverték a falak, ami még kísértetiesebbé tette a hajnali látogatásomat. Elővettem a fényképezőgépemet és készítettem néhány fotót a nyitott ajtóról, és a málladozó falú folyosóról, amely mint később kiderült egyenesen a zárda udvarára vezetett. Vetettem még egy pillantást a nyitott ajtóra, majd miután most sem mozdult semmi, tovább indultam arra, amerre a kertet sejtettem.
Csupán néhány lépést kellett még megtennem, és máris célhoz érkeztem. Egy gyönyörű udvaron találtam magam, amely azonban elhanyagoltnak tűnt, olyan benyomást keltett, mintha hónapok óta nem járt volna erre senki sem. A fák és a bokrok, rendezetlenül nőttek, a földön mindenhol lehullott faleveleket, és papírfecniket görgetett a szél. Ez hát a híres zárdakert – gondoltam, és nem tagadom, kicsit csalódottan éreztem magam. Annyi szépet hallottam erről az épületről, hogy azt hiszem, magamban már olyannak képzeltem el, amilyen a valóságban sosem volt. Bánatosan sóhajtottam egyet, és oldalra fordultam. Az oszlopokkal tarkított kerengő elhagyatottan állt, a kövek közül itt-ott kibukkant a fű, és a gaz. Megálltam egy vastag oszlopnál, és elővettem a fényképezőgépemet. Készítettem néhány képet, aztán csak úgy találomra elindultam az egyik irányba. Csak a szél susogását lehetett hallani, és néha egy ködpamacs úszott el a szemeim előtt. Néhány lépés után egy zöldre festett ajtó előtt megállapodtam. Ez is nyitva volt, de csak résnyire, és halk hang szűrődött ki bentről, mintha valaki énekelne odabent. Nem tudtam azonosítani a dallamot, inkább talán csak foszlányok voltak, és azokat is elkapta a néha-néha feltámadó szél.
Egyik kezemmel beljebb löktem az ajtót, és füleltem. A dallam hirtelen elhallgatott, és mély csend támadt.
– Van itt valaki? – kérdeztem, de most sem válaszolt senki sem. Bal kéz felé egy másik ajtó volt, ez hívogatóan tárva nyitva állt. Persze nem tudtam ellenállni a kísértésnek és beljebb léptem. Egy ódon divat szerint berendezett szobába jutottam, kopottas bútorok és repedezett falak közé. A bejárattal szemben egy hatalmas kandalló állt, amelyben abban a pillanatban is ropogott a tűz. Ettől kissé ideges lettem, mert nem szerettem volna, ha betörőnek néznek, vagy tolvajnak. A szoba közepéig merészkedtem, azt gondoltam, hogy még egy kísérletet teszek, aztán visszamegyek az udvarra.
– Hahó! Elnézést a zavarásért, fotós vagyok, van itt valaki?
Senki nem válaszolt, és semmi nem moccant. Lepillantottam a földre, amely hajópadlóval volt borítva, némelyiken hosszú, mély barázda jelezte, hogy már időtlen idők óta ott hevernek. Hirtelen légáramlat csapta meg az arcom, és olyan erősen megszédültem, mintha fellöktek volna. Meg is kellett kapaszkodnom a szoba közepére állított egyik szék támlájában. A világ forogni kezdett velem, mintha bódult állapotba kerültem volna, de fogalmam sincs mitől tört rám ez a rosszullét-szerű állapot. Beletelt jó néhány percbe, amíg minden visszaállt az eredeti állapotába, bár mintha már a szoba nem lett volna ugyanolyan, mint amikor beléptem ide. Hirtelen nem is tudtam, hogy miben tért el az eddigiektől, de valahogy minden megváltozott. Tömény égett viasz illat ütötte meg az orromat, és valami más is, amit nem tudtam beazonosítani. Még álltam ott néhány percig, a kandalló tüzébe bámulva, és amikor úgy éreztem, hogy jobban vagyok, megfordultam, hogy visszamenjek az udvarra, de egy pillanat alatt földbe gyökerezett a lábam. Néhány lépésre tőlem az a szerzetes állt, akit követve bejutottam a zárdaépületbe.
Meredten nézett rám, de valahogy az volt a benyomásom, hogy nem is engem néz, hanem a mögöttem lévő falat. A torkom elszorult az ijedtségtől, és bármennyire is szerettem volna elmagyarázni ezt a vacak helyzetet, egyelőre nem sikerült. Amikor aztán nagy nehezen sikerült összeszednem magam, váratlanul kinyílt a szobaajtó és egy idős apáca lépett be rajta. Hát ez nagyszerű – gondoltam, most még nagyobb bajban vagyok!
Az apáca azonban nem foglalkozott velem, hanem lépett néhány lépést a szoba közepe felé, majd a szerzetessel szemben megállt. Kutatóan nézett rá, majd összekulcsolta maga előtt a kezét, mielőtt megszólalt volna.
– Miért jöttél, Bernáth testvér? Még nincs itt az idő.
– Tudom – bólintott a szerzetes, és lehajtotta a fejét. – Beszélnem kell veled, Margitta nővér, fontos lenne.
A hangjuk mintha nem is ebből a szobából jutottak volna el hozzám, és teljes biztonsággal éreztem, hogy ők valamiért engem egyáltalán nem látnak, nem érzékelik a jelenlétemet. Azért kissé oldalt húzódtam, egészen az ablak mellé, és ott kíváncsian megálltam. Margitta nővér az ajkai elé emelte összekulcsolt kezeit, és néhány számomra érthetetlen szót suttogott, majd a férfira emelte a tekintetét.
– Akkor mondd, miért jöttél? Tudod, nincs sok időm.
– Tudom, nővérem – felelte a barna csuhás, és megfogta a szék támláját. – Megengeded, hogy helyet foglaljak?
A nővér erre csak bólintott, aztán megvárta, amíg a másik elhelyezkedik, aztán ő is leült Bernáth-tal szemben. A csuhás ráhelyezte a két kezét az asztal lapjára, aztán várt néhány pillanatot, mielőtt megszólalt volna.
– Félek, nővérem, pokolian félek.
Margitta nővér felsóhajtott, és fáradt tekintetét a férfira emelte.
– Mitől félsz, hiszen tudod, Isten megvéd minket mindentől.
A férfi erre nem válaszolt, ujjaival idegesen matatott az asztalon, kezein látszott, hogy fel van dúlva, alig tudta türtőztetni remegését. Nagy sokára felelt csak.
– Megroppant a hitem, nővérem… Biztosan Csombor testvér miatt, hiszen ő most éppen megtérni készül az Úrhoz. Pokoli dolgokat mond fájdalmában.
– A fájdalom az élet része, Bernáth testvér. Senki nem kerülheti el.
– De Csombor testvér az életét az Úrnak atta, nővérem!
– Valóban, az utolsó tizenegy esztendőben az Urat szolgálta, de ez nem volt mindig így. Azelőtt sok bűnt követett el, és most itt az idő, hogy feloldozást nyerjen.
– A fájdalom által?
– Igen.
– De az Úr miért ilyen kegyetlen? Miért akarja a mi szenvedésünket?
Az apáca erre felemelte a fejét és aztán meg is ingatta.
– Az Úr jóságos, soha nem akar szenvedést látni.
– De akkor miért van a fájdalom?
– Hogy tanulj belőle, hogy általa megtisztulj. Nem az Úr akarja így, de az életben elkövetett hatalmas bűnökért valaha felelnünk és vezekelnünk kell. Ez a rend, és ez alól senki nem bújhat ki.
– És meddig… fog a kínlódása tartani, nővérem?
– Amíg meg nem tisztul teljesen.
– Az Úr dönti el, hogy mikor?
– Nem, hanem maga a bűnös.
– De hogyan?
– Amikor már úgy érzi, hogy képes máshogyan tekinteni az életére, a tetteire, amiket elkövetett, akkor elmúlik a fájdalom. Végleg.
– És aztán?
– Aztán meghal.
Bernáth testvér ijedten nézett a nővérre, és félelmében ádámcsutkája fel-alá járt.
– Ez… borzasztó…
– Ki hogy látja. Van, akinek megváltás és van, akinek békés átmenet egy másik világba.
– Szerencsés az, akinek ez békés.
– Úgy van, szerencsés.
A szerzetes ölébe ejtette a kezeit, és kétségbeesve nézett a vele szemben ülő apácára. Az ajkai is remegtek már bár nagyon igyekezett rettegésén uralkodni. Megmoccanni sem mertem, bár valahogy az volt az érzésem, hogy engem valamiért nem látnak, mintha számukra nem is léteznék, fogalmam sem volt, hogy ez hogyan lehetséges.
– Te nem félsz, nővérem?
– Mitől?
– A haláltól?
– Nem.
– De miért nem?
– Mert nem tudom elkerülni.
– De nem is tartasz attól, hogy mi vár ott rád?
– Az Úr, és az ő végtelen jósága.
Bernáth erre nem válaszolt, de úgy tűnt, nem mondott még mindent el és Margitta nővér ezt mintha pontosan látta volna, mert folytatta.
– Te nem a haláltól félsz, ugye, hanem az oda vezető úttól.
– Igen, valóban így van. Nekem is voltak… olyan tetteim, amelyekért azt hiszem, vezekelnem kell…
– Ha így kell lennie, így lesz – bólintott a nővér és kezével simogató mozdulatot tett, jelezve, hogy ez a rend, és a törvény, mióta csak ember él a földön.
– Mekkora lesz a vezeklésem?
– Amekkora a bűnöd volt.
– Fájni fog?
– Nem feltétlenül. Olyan is van, hogy a bűnödet már az életed folyamán levezekled.
– Nem lehet elkerülni?
– Nem. Ha nem most fizetsz, akkor majd a következő életedben.
Bernáth erre felkapta a fejét, és szörnyülködve nézett a nővérre.
– Ilyet nem tanít Lantos atya! Ha ezt a mondatodat meghallaná, megfedne érte!
– Lehetséges, de ez akkor is így van, és így is lesz, amíg a világ, világ.
A szerzetes hitetlenkedve megcsóválta a fejét, mint aki soha életében nem hallott ennél nagyobb galádságot. Visszatérni? Hogy lehet visszatérni, ha az ember már meghalt? Aztán hirtelen eszébe juthatott valami, mert a nővérhez fordult.
– Neked is van bűnöd, Margitta nővér?
– Sok – bólintott, és egyáltalán nem látszott, mintha szégyellené. Egyenes tekintettel nézett a másikra.
– És nem félsz a vezekléstől, a fájdalomtól?
– Nem félek. Nincsen mitől félnem, az Úr szeretete megvéd mindentől.
– A szeretete?
– Igen, az. Ahol szeretet van, ott nincsen szenvedés. Ahol megbocsátás van, ott nincsen bűn. Szeretet nélkül Élet sincsen.
– Nincs?
– Nincs. Szeretet nélkül sivár pusztaság uralkodik el a lélekben, és mindent a mélybe ránt.
– Mindent?
– Mindent. A Szellemet, a Lelket és a Testet. Pontosan ebben a sorrendben.
– És aztán?
– Nincs aztán. Ebből tudhatod, hogy nem sikerült, de a következő életedben megpróbálhatod.
Bernátnak ismét elakadt a szava, és idegesen ingatta a fejét. Számára ez még felfoghatatlannak tűnt, bár kétségkívül jól hangzott, hogy újra lehet próbálni egy elrontott életet.
– Csak szeretni kell?
– Nem kell, parancsra nem lehet szeretni.
– Igen, tudom, azt akartam kérdezni, hogy elég a szeretet?
– Bernáth testvér, a szeretet a Minden! Ahol szeretet van, ott nincs rossz, és nincsenek kétségek sem. Csak szilárd és megingathatatlan Hit. Érted?
– Azt hiszem – felelte a csuhás, de szemeiből nem költözött még el a riadalom. – De mi van akkor, ha szeretek valakit, de közben gyűlölök valaki mást?
– Akkor magadat ítéled kárhozatra, mert a gyűlölet az megöl, ahogyan a szóban is benne van. Akit pedig gyűlölsz, az nem lesz tőle sem több, sem kevesebb.
– De hogy szeressek valakit, aki vét ellenem?
– Szeresd a lelket, aki benne lakozik. A leggyakrabban akkor követünk el rosszat, ha kétségbeesünk, vagy meggyengül a hitünk. Akinek szilárd a hite, az kitart.
– Mindig?
– Mindig.
– De hogyan lehet valakinek szilárd a hite? Hiszen nem így születünk.
– Valóban nem. Sokat kell dolgoznunk önmagunkkal, hogy sikerrel járjunk.
– És mikor élünk, ha folyton magunkkal kell dolgoznunk?
– Az egyik nem zárja ki a másikat.
– És hogy ne essek bűnbe, hogy lehet ezt elkerülni?
– Mindig tudd, hogy minden egyes bűnös cselekedeteddel, csak a magad útját nehezíted meg. Persze másokét is, és ez még csak növeli a vezeklés nagyságát.
– Hogy lehet így élni, nővérem? Hogy lehet, én folyton attól fogok félni, hogy bűnt fogok elkövetni.
– Szeress.
– Tessék?
– Szeress, érezd a szeretet és a hála melegségét. Hagyd, hogy átjárja a Lelked és a Tested. Akkor nem fogysz bűnbe esni, vagy csak kevéssé.
– Ezt hogy érted?
– Bűnbe eshetsz ajkkor is, amikor szeretsz. De ezek a bűnök sokkal kisebbek, mint azok, amelyeket anyagi haszonszerzésből, vagy más ember élete ellen követsz el.
– Értem. Ezek szerint szabad bűnbe esni?
– Máskülönben hogyan tapasztalhatnád meg a bűnt?
– De akkor vezekelnem kell.
– Törlesztened, igen. Olyankor bűnt vásárolsz, aminek vezeklés az ára. És majd egy idő után tudni fogod, hogy az aktuális bűnért akarsz-e olyan hatalmas árat fizetni?
Bernáth testvér megint lehajtotta a fejét, és folyamatosan sóhajtozott. Micsoda bolondság ez, ő jó ember, nem sok rosszat tett az életében, a mostani mércével legalábbis nem súlyosakat. Mégis honnan akkor ez a hatalmas rettegés? Hirtelen fény gyúlt az agyában, de még maga sem merte elhinni a gondolatot, amely éppen az imént született meg benne, de úgy érezte, hogy mindenképpen meg kell kérdezni erről a nővért.
– Margitta nővér, szerinted érezhetek ilyen pokoli félelmet előző életek miatt is?
– Persze! Hiszen csupán a Testünk születik újjá, a Lelkünk ugyanaz. Magunkkal hordozzuk minden egyes életünk súlyát, szomorúságát és boldogságát.
– De ez pokoli! Ez hatalmas teher!
– Éppen ellenkezőleg! Ez hatalmas adomány! Az lenne a teher, ha minden életünkre emlékeznénk, ha újra és újra át kellene élnünk az összes bűnünket, még azokat is, amelyekért már vezekeltünk!
– Akkor miért kell ez nekünk? Miért kell többször megszületnünk?
– Miért születik meg a fa, miért születnek az állatok? Miért van az, hogy a magból növény lesz, majd az termést hoz, és minden kezdődik elölről? Ez a dolgok rendje, Bernáth testvér. Nem azt kell tudnod, hogy miért van ez így, hanem azt, hogy hogyan lehetsz boldog, hogyan teremts egy olyan életet, amely igazán jó, és eredményes. Az eredményességet nem anyagi megfontolásból mondom. Az Úr az önmaga képére formált bennünket, és nekünk adta a legnagyobb kincset, amely csak létezik a világban.
– Mi az, nővérem?
– A teremtés. Nekünk adta a teremtés erejét. Mindent megkaptál hát ahhoz, hogy egy olyan életet teremts Magadnak, amelyet szeretnél.
– De akkor miért nem sikerült?
– Mert nem hittél eléggé magadban. Nem hitted el, hogy olyan erő van a birtokodban, amely mindent létre tud hozni.
– És ha elhiszem?
– Az kevés. Olyan erővel és megingathatatlan hittel kell ezt tenned, hogy annak, amit teremteni akartál ne is legyen más esélye, mint létrejönni. Tervezz, higgy és teremts! Ez a szentháromság, a lét szentháromsága. Gondold ki, mit szeretnél, aztán pedig higgy! Higgy az Úrban, a szeretetben és önmagadban! És nem lesz semmi, ami megakadályozhat benne, hogy a terveidet végre hajtsd.
Bernáth testvér még mondani akart valamit, de hirtelen kinyílt az ajtó és egy fiatal leány lépett be rajta halk kopogás után. Megállta az asztal mellett és Margitta nővérre nézett.
– Lantos atya küldött. Sajnos szegény Csombor testvér megboldogult, az Úr legyen vele – mondta és keresztet vetett.
Margitta nővér lassan bólintott, majd ő is keresztet vetett. Felállt, de mielőtt elindult volna, még odaszólt Bernáthnak.
– Ne felejtsd el, mindannyian kaptunk egy hatalmas lehetőséget a születésünkkel! Igyekezz telerakni minden olyannal, amely a Lelkednek szép és értékes. Most mennem kell…
Kiszáradt szájjal álltam a fal mellett, és fogalmam sem volt, hogy most éppen minek voltam a szemtanúja. A szoba most megint fordult egyet, és a jelenlévők egy pillanat alatt eltűntek. Nekitámaszkodtam a falnak, és csak nagyon nehezen sikerült magamhoz térnem a kábulatból. Soha életemben nem éltem át ilyet, talán csak álmomban, de ez nem álom volt, abban teljesen biztos voltam.
A szoba most üres volt, mintha sosem lett volna benne senki. A kandallóban még mindig pattogott a tűz, de a faggyú illat tovatűnt. Lassan, óvatos léptekkel elhagytam a szobát, majd kimentem a kerengőre. Fagyos levegő csapta meg az arcom, ettől kissé magamhoz tértem. Az udvaron nem változott semmi, csak most mintha valahonnan hangokat hozott volna felém a szél. Elindultam arra, amerről jöttem, de még mindig az előző beszélgetés hatása alatt voltam. A nővér szavai mázsás súllyal nyomták a lelkem, és még mindig előttem volt Bernáth testvér félelemmel átitatott arca. Gondolataimba merülve elhaladtam a nyitott ajtajú helység mellett észre sem véve, hogy a hangok onnan szűrődnek ki, és az ajtókeretben áll is valaki. Csak akkor rándultam össze, amikor rám szólt!
– Maga kicsoda, kérem?
Rövid időn belül másodszor gyökerezett földbe a lábam. Lassan megfordultam és úgy éreztem, hogy ismét megszédülök, de most nem volt hol megkapaszkodnom. Az ajtóban ugyanis az előbb látott apáca állt, csak most más ruhában, mint eddig.
– Margitta nővér? – szalad ki a számon, mire a nő előttem határozottan meglepődött.
– Kit keres, kérem?
– Maga Margitta nővér? – kérdeztem elhaló hangon.
– Kicsoda? – kerekedett el a szeme a nőnek, és megdöbbenten lépett egyet hátra. – Honnan veszi ezt a nevet?
– Ön az?
– Dehogy, én Kovács Ildikó vagyok, de…
– De?
– Tudok Margitta nővérről.
– Hol van most? – kérdeztem, bár magam sem tudtam, hogy miért akarom annyira megtalálni őt. Az is lehet, hogy egy szellem, vagy mi… Attól pedig a Jóisten mentsen!
– Maga honnan ismeri Margitta nővért? – kérdezte a hölgy az ajtóban, és közben átható tekintettel méregetett.
– Hallottam róla – mondtam, és nem örültem, hogy hazudnom kellett, de hát az igazat csak nem mertem elmondani, még a végén bolondnak nézne.
Ildikó még méregetett egy darabig, aztán arra felé nézett, amerről jöttem.
– Bent volt az épületben?
– Igen.
– Mit keres itt ilyenkor? Az épület felújítás miatt zárva van. Tudja leégett a tető nem olyan régen. Azt már felújították, de a falakat és a padlózatot még nem.
– Igen – bólintottam sietősen – hallottam róla. Tetszik tudni fotós vagyok, persze amatőr, és gyűjtöm az ilyen szép helyekről készült felvételeket.
– Odabent is fotózott?
– Nem, annyira elbámészkodtam, hogy elfelejtettem kattintani. De végül is most már mindegy, amúgy is mennem kell, ne haragudjon, hogy zavartam.
Azzal sarkon fordultam, és elindultam a hatalmas fakapu felé, de csupán egyetlen lépést tehettem csak meg, amikor Ildikó hangja megállított.
– Várjon!
Annyi kétségbeesés volt a hangjában, hogy azonnal engedelmeskedtem neki. Visszafordultam felé, és kissé csodálkozva láttam, hogy az arca ijedt, sőt rémült.
– Valami baj van? – kérdeztem, de ez felesleges volt, hiszen láttam, hogy valami nagyon nincs rendben. Kötényzsebéből cigarettát vett elő, de annyira remegett a keze, hogy nem tudta meggyújtani. Elvettem tőle az öngyújtót, majd tüzet adtam neki. Hálás mosollyal köszönte meg, aztán mindent zsebre rakott. Kíváncsian néztem rá, de nem szólalt meg addig, amíg néhány hatalmas slukkot nem szívott a cigarettájából. Aztán amikor úgy tűnt megnyugodott kissé, felém fordult.
– Szeretnék mutatni magának valamit, kérem addig ne menjen el.
– Rendben – bólintottam, de persze fogalmam sem volt, hogy mit szeretne tőlem, kissé ijesztő volt számomra ez a reggel. Csupán néhány pillanatra tűnt el az ajtó mögött felakasztott függöny mögött, aztán már vissza is tért. Egy régi képkeretet szorongatott a kezében, és a tekintete még mindig ijedtséget sugárzott. Egy pillanatig tanakodott még magában, aztán a képkeretet felém fordította.
– Felismeri? – kérdezte, és egy cseppet sem lepődött meg, amikor a látványra még levegőt is elfelejtettem venni.
Az öreg, repedezett szélű képkeret egy rendkívül régi képet tartalmazott. De nem is ez volt az, ami miatt meglepődtem, hanem az, hogy a képről Margitta nővér nézett rám, komoly, sőt, talán komor tekintettel. Kicsit elnyűtt kép volt, de semmi kétség nem lehetett, ez ugyanaz a nő volt, akit nem olyan régen láttam a kis kandallós szobában. Ez teljességgel érthetetlen!
Ildikó közben az arcomat fürkészte, és arra várt, hogy vajon mit felelek a kérdésére. Egyáltalán mit lehet erre felelni? Mielőtt valami bolondságot mondtam volna, inkább bólintottam, amiből tudhatta, igen, felismerem.
– Ki ő? – kérdeztem aztán kis idő múlva, amikor már megtaláltam a hangomat. Igaz cseppet sem voltam meggyőződve arról, hogy a választ is hallani akarom-e.
– A dédanyám, Margitta nővér.
– A dédanyja? – kerekedett el a szemem a csodálkozástól, és óvakodtam kimondani, hogy az nem lehet, mert nincs öt perce, hogy láttam őt a hátsó szobában.
– Igen, a dédanyám. Itt élt és itt tanított a zárdában, cirka nyolcvan esztendővel ezelőtt.
Ildikó szemeibe néztem, és igyekeztem kifürkészni, hogy nem-e valami csúf átverés áldozata vagyok, mert amit itt elmondott, az egy eléggé elképzelhetetlen dolog. A tekintetében félelmet láttam és kétségbeesést, de mást nem.
– Miért mutatja meg nekem ezt a képet?
– Mert leesett a falról.
– Leesett?
– Igen, le, és amikor leesik, akkor…
– Akkor?
– Akkor megjelenik.
– Hol?
– Itt, a zárdában.
Nyeltem egy nagyot és éreztem, hogy a gerincemen jeges borzongás fut végig. Ez mégiscsak marhaság, kísértetek nincsenek! Vagy igen?
– Melyik szobában? – szóltam rekedten, mert kiszáradt a szám.
– Mindegyikben megjelent már, sőt… az udvaron is… többször – felelte Ildikó, és csak két ujjal fogta a képkeretet, mintha az is egy pillanat alatt köddé válhatna, mint Margitta nővér néhány perccel ezelőtt.
– Találkozott vele, ugye? – szegezte nekem a kérdést, és látszott a szemein, hogy nem is vár válaszra, úgyis tudja az igazságot. – Kivel volt?
Léptem egyet hátra, mint aki indulni készül, de a karom után kapott és megszorította.
– Kérem, mondja el, hogy kivel volt! Ez fontos nekem!
– Miért? – kérdeztem suttogva, mert hangosabban nem mertem, talán féltem, hogy a nővér visszatér és számon kéri tőlem a hallgatódzásomat.
– Mert valamit akar… valamit el akar mondani… érzem.
Óvatosan kivettem a kezéből a keretet, és még egyszer megnéztem a képet. Semmi kétség, pontosan ugyanaz a nő volt, akit nem oly régen láthattam és hallhattam odabent. Istenem, de ez hogyan lehetséges? Felváltva néztem a képet, majd Ildikót, aztán úgy döntöttem, nincs értelme tovább tagadnom.
– Valóban nem volt egyedül, Bernáth testvérrel volt.
Ildikó rám emelte tekintetét és megrendülve láttam, hogy teli van könnyel.
– Köszönöm, hogy elmondta – lehelte, és ismét kivette a kezemből a képet. – Sokat segített vele, azt hiszem…
Ismét eltűnt a függöny mögött, de most is csak egy pillanatra. Amikor visszatért egy zsebkendőt szorongatott, amivel felitatta frissen született könnyeit.
– Nem tudom, hogy mit akar tőlem. Az első találkozásunk úgy egy éve volt. Azután, hogy leégett a tető, és majdnem az egész épület odaveszett. Iskola volt itt akkor, tudja, amolyan főiskola. Ma sem tudom, mi okozta azokat a borzalmas lángokat. De nem is ez a fontos, hanem az, hogy minden azután kezdődött.
– Mi minden? – érdeklődtem.
– Hát minden. Először is megjelent Margitta nővér, és szemrehányóan nézett rám.
– Mást nem csinált?
– Akkor még nem.
– És később.
– Később már igen. Sokat beszélt, és sokat kérdezett.
– Miről?
– Az életemről, és arról, hogy miért engedtem ide a betolakodókat.
– Kikre gondolt?
– Azt nem mondta, nekem pedig azóta sem sikerült kitalálnom.
– Másnak is megjelent már?
– Igen – bólintott Ildikó, és megint megtörölte a szemét. – De legfőképpen nekem. Talán azért, mert én mindig itt vagyok.
– Mások is megjelentek?
– Meg. Bernáth testvér, és persze Eulália nővér is.
– Az ki?
– A zárda vezetője volt, amíg…
– Amig?
– Amíg el nem tűnt. Azt rebesgetik, hogy öngyilkos lett. Leugrott a templomtoronyból.
– Valóban leugrott?
– Ezt nem tudom, csak azt, hogy eltűnt.
– Hm – mondtam, mert egyelőre nem jutott eszembe semmi sem. Inkább kezdtem arra gyanakodni, hogy vagy valami rémálmom van éppen, vagy úgy átvert valaki, ahogy még soha.
– Sosem mondta, hogy mit akar magától?
Ildikó megrázta a fejét és szívott egyet a cigarettáján.
– Valójában nem. Azt viszont többször is megkérdezte, hogy szerettem-e már eleget?
– És mit válaszolt?
– Istenem, hát mit lehet erre válaszolni? Maga szeretett már eleget?
– Nem tudom – döbbentem meg a kérdésen és el is bizonytalanodtam, aztán persze azonnal rájöttem, hogy nem. – Azt hiszem, sosem lehet eleget szeretni – mondtam ki hangosan, de azonnal megbántam a kitárulkozásomat. Az ilyesmit még magának is nehezen mondja el az ember.
– Én is így vagyok ezzel – felelte Ildikó, és megigazította a kötényét maga előtt. A csikket eldobta, majd rálépett. Aztán hirtelen, mint aki rádöbben hol van, lehajolt érte, és az ablakpárkányon lévő hamutartóba dobta.
– Nagyon félek, hogy mikor jön el megint.
– De hát mitől fél, nem bántja magát, vagy igen?
– Nem, de olyasmiket mond, amitől a szőr is feláll a hátamon.
– Például?
– Hogy van-e bűnöm, és ha van, vezekeltem-e már.
– Miért kérdezi, nem tudja?
– Nem – sóhajtotta és kétségbeesve nézett rám. – Magának mit mondott?
– Semmit. Csak beszélgettek, Bernáth testvérrel.
– Miről?
– A bűnről, a vezeklésről és az újjászületésről.
– Istenem – szakadt ki Ildikóból a kétségbeesés. – Lassan beleőrülök, el kell költöznöm innen, ezt nem lehet bírni sokáig.
– Nem hiszem, hogy ártani akar magának – véltem.
– Honnan tudja?
– Mert azt akkor már megtette volna. Szerintem boldognak akarja látni magát.
– Gondolja?
– Hát persze! Nem lehet máshogyan – mondtam és elindultam a hatalmas kapu felé, de Ildikó hangja utolért.
– Várjon, hová megy?
– Haza – feleltem és arra gondoltam, hogy valóban haza megyek. Kicsit el kell gondolkodnom a ma történteken, hiszen véletlenek nincsenek, és biztosan komoly oka van, hogy ezeken a dolgokon át kellett esnem.
– Eljön megint? – kérdezte, és annyi könyörgés volt a hangjában, hogy önkéntelenül bólintottam. Az ajtóból még visszafordultam és bátorítóan odaintettem neki, aztán kiléptem az éppen elillanni készülő reggeli ködbe. A nap pontosan a szembe sütött, amíg leballagtam a parkolóba az autómhoz. Furcsa érzés kerített a hatalmába, amely egyszerre volt nyugtalanító és bársonyosan simogató.
Mostanában egyre gyakrabban visszajárok abba a zárdába. Legutóbb Ildikót már egészen jó állapotban találtam. Azt mesélte, hogy megismerkedett valakivel, és valószínűleg össze is költöznek. Nevetve mesélte, hogy amióta a barátja megvan, Margitta néni nem jelentkezett. Furcsa, nem? Most már csak egy dolog zavarja, hogy ha ő elmegy innen, ki fogja őrizni a felújítások alatt a zárdát.
Nevetve kérdezte tőlem, hogy nem lenne-e kedvem beköltözni?
Amikor megkérdeztem tőle, hogy ugyan, miért tennék ilyesmit, akkor összehunyorította a szemeit és rám mosolygott.
– Elvégre még maga is egyedül van, nem? Talán itt az idő komolyan feltenni a kérdést, hogy vajon szeretett már eleget…?
