A végtelenbe futó vonalak

A végtelenbe futó vonalak

A monda szerint a perui Colca-kanyonban, egyik napról a másikra elnéptelenedett egy egész falu. Az épületek rommá váltak és a környező növényzet is elpusztult. A tudósok megállapították, hogy földrengés végzett a kis településsel, ám a templom is és a házak is üresek voltak már, amikor a kataklizma bekövetkezett. A falu melletti síkságon találtak egy sziklába vésett ábrát, amely egy “gonosz” lelket ábrázolt. Alvarez professzor a Nazca fennsík egyik geoglifájában mintha felismerné ugyanazt a gonoszt, és vizsgálni kezdi a helyek közötti összefüggéseket, mielőtt azonban az eredményeit közzé tehetné, váratlanul eltűnik.

A lakásában rábukkannak egy dokumentumra, amely tartalmaz egy harmadik helyet is, ott is egyik pillanatról a másikra válik néptelenné egy egész város. Nincsen semmilyen tudományos ok a történtekre, és a professzor hajlik arra a nehezen elfogadható magyarázatra, hogy a lakók egyszerűen “hazamentek”. A hely neve Machu Picchu.

Egy kis csapat nekiindul, hogy befejezze Alvarez munkáját és ha lehetséges a professzort is megtalálják. Az Andok hegyláncai között egyre több nyomra bukkannak, de aztán felkapaszkodik az égre a telihold, és úgy tűnik, hogy az Inkák átkai hamarosan valóra válnak.

Várható megjelenés: 2021 december

 

Romwalter elszántan lépkedett a sátra felé, és bár már előre eltervezte, hogy végre aludni fog, azért tartott tőle, hogy ez mégsem fog neki sikerülni. Nyugtalan volt a hangok miatt, amit nem sokkal korábban hallott. Lehetséges, hogy kezd megbolondulni? Már ott is beszédet hall, ahol nincs egyetlen élő ember sem? Már ha élő ember beszélt, ugye, mert mi van, ha szellemek mászkálnak a kanyon sziklái között? Ezeket a gondolatokat persze a világ aranyáért sem osztotta volna meg mással, mert még a végén becsuknák valahová, mondván hogy megbolondult.

Mielőtt belépett volna a sátrába körülnézett. Semmi mozgást nem észlelt a közelben, a késői óra ellenére még mindenki dolgozott, nagyon szűkre szabott volt az idejük. Romwalter leginkább elgyötörtnek érezte magát, és bár nem volt babonás ember, azt azért be kellett látnia, hogy nem egészen úgy haladnak a dolgok, ahogyan ő azt korábban eltervezte. Behúzta a cipzárt maga mögött, majd meggyújtotta a kis sátorlámpát, aztán éppen le akart ülni a kis székére, amikor rájött, hogy ott már ül valaki. A korát meghazudtolva akkorát ugrott, hogy a fejét beverte a sátorvasba, amitől egy pillanatra csillagokat látott mindenütt. Az illető, aki a helyén ült erre felállt, lapát tenyerét Romwalter szájára szorította, és közben a fülébe suttogott.

– Ne féljen, nem akarom bántani, Alvarez vagyok.

Romwalter érezte, hogy a kéz lassan lefejtődik a szájáról készen arra, ha szükség lenne rá, akkor újra ráfeszüljön. Szerencsére nem veszítette el a lélekjelenlétét, és hamar magához tért.

– Megbolondult? – kérdezte suttogva. – Mi a fenének settenkedett be a sátramba?

– Nem én akartam így, nekem elhiheti! Bizonyos körülmények arra kényszerítettek, hogy valóban eltűnjek a szemek elől. Maga még nem is tudja, óriási baj van.

– Itt is – vonta meg a vállát Romwalter, és a fekhelye szélére huppant, mert úgy érezte, lábai már nem nagyon akarják tartani. – Nincs is más, csak baj, de előbb mondja maga, mi történt?

Alvarez gyanakodva körülnézett, majd még suttogóbbra fogta a hangját.

– Biztos nem hall itt senki?

– Nem tudom, újabban hangokat hallok ott is, ahol senki nincs.

– Tessék?

– Semmi, inkább mondja el végre, miért játszik kámforosdit?

– Valami olyasmire bukkantam rá, amiről tudnia kell. A jelekről van szó.

– Milyen jelekről, kérem, beszéljen már világosan.

– A spirál és a keselyű, minden úgy van, ahogyan sejtette, sőt, az igazság még annál is pokolibb. Rábukkantam egy brit expedíció vezetőjének a feljegyzéseire, persze azóta ezt az expedíciót megpróbálják eltűntetni, és a tagjai, – ha hiszi, ha nem, – egytől egyig halottak, kivéve a vezetőjüket. Ő egy elmegyógyintézetben van, valahol Svájcban, mert még Angliából is el akarták tüntetni.

Romwalter sóhajtott egy nagyot, aztán megszólalt.

– Kérem, professzor úr, én nem értek egy szót sem, nem lenne jobb, ha mindent elmondana elölről?

Alvarez először csodálkozva nézett a másikra, aztán bólintott.

– Igaza van, csak csapongok ide-oda. Jól van, elkezdem elölről. Mindazt, amit már tud, nem mondom el még egyszer, csak azt, amire azóta bukkantam rá, amióta nem beszéltünk. Szóval kezembe került ez a napló, a jó ég tudja, hogy hogyan úszhatta meg a megsemmisítést, de a tulajdonosa, bizonyos, Jeremy Hughes, olyan dolgokat írt le benne, amitől égnek állt a hajam. Egy barátomtól kaptam meg, hogy ki az, ne firtassuk, mert teljes névtelenséget kért, amit eleinte nem értettem, de most már igen. Ez a Jeremy Hughes egy olyan expedíciót vezetett, melynek célja volt feltárni a Nazca fennsík egy részét, illetve a Colca kanyon egyik híres romfalujának feltárását célozta meg.

– Pont úgy, mint mi – suttogta Romwalter.

– Úgy van, pont úgy – bólintott Alvarez, majd folytatta. – Alighogy elkezdték a munkát itt a kanyonban, máris meghalt az egyik embere, kitört a nyaka.

– Ezt mondja még egyszer!

– Mit?

– Mi történt az emberével?

– Kitört a nyaka, méghozzá úgy, hogy senki sem tudta, hogyan. Egyszerre csak ott feküdt a földön, és úgy nézett ki, mintha lezuhant volna valahonnan, pedig nem volt honnan.

– És aztán?

– Aztán meghaltak még néhányan, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy rábukkantak egy csomó csontvázra, akiket teljesen bizonyos, hogy feláldoztak. Egy egész temetőt találtak, feláldozott gyermekek holttestével. De a pokol, csak azután szabadult el, miután megtalálták a nagy követ, ráadásul ezen az éjszakán Hughes szerint éppen telihold volt.

– Mi történt? – suttogta rekedten Romwalter.

– Szépen lassan kezdtek fogyni. Előbb egyesével, aztán már párosával.

– Istenem, és aztán?

– Aztán Hughes megelégelte a dolgot, és elmenekült a maradék csapatával, de előbb mindent visszatemetett, úgy, ahogyan találta, mert arra gondolt, hogy valami gonoszt engedett szabadjára a kanyonban. Szedte a sátorfáját és a fennsíkon lévő csapathoz ment, aztán együtt tovább indultak.

– Hová?

– Mindjárt mondom, de előbb arról kellene ejtenem néhány szót, hogy a fennsíkon a már ott ásó csapat talált egy barlangot, amelyben szintén rábukkantak arra a két jelre.

– Hogyan?

– A bejárat mellett bele volt vésve a falba, méghozzá többször is.

– Ez jelent valamit?

– Még nem tudom, de valamit biztosan jelent. Sajnos a barlangban is történt egy baleset. A fal beomlott és két régész az életét vesztette. De mielőtt ez bekövetkezett volna, valami olyan felfedezésre bukkant, amitől elállt a lélegzete. Először is rájött arra, hogy a két jel valamilyen borzasztó dolgot jelez, pusztulást, és halált. Erre mi is rájöttünk ugyan, de arra nem, hogy pontosan hogyan is működik ez a dolog.

– Azt akarja mondani, hogy Hughes rájött?

– Azt, csak az a baj, hogy nem írta le. A naplójában azt jegyezte le, hogy “Nem írom le, és nem mondom el senkinek, a két jel együtt állása miféle poklot hordoz magával, emberi ésszel felfoghatatlan gonoszságot, és kíméletlen halált. Ha elmondanám, előbb-utóbb rábukkanna valaki, és akkor mindent felfalna a gonosz, nem csak őt, hanem magát az egész világot is.”

– Ez mit jelent?

– Nem tudom, de a csuda tudja, a hátamon szaladgál tőle a hideg. Hughes nem volt ijedős ember, több évet szolgált a hadseregben is, mint felderítő tiszt, oda pedig nem vesznek fel gyáva embereket, ez biztos. Abban a barlangban mégis valami olyasmit talált, amitől megrettent.

– Vajon mi lehetett az?

– Nem tudom, de ezután a Nazca fennsíkot is otthagyta, és hanyatt homlok menekült.

– Jó lenne tudni, hová ment, abból talán ki tudnánk következtetni, hogy mit talált.

– Tudjuk – legyintett Alvarez – Hughes és csapata Machu Picchuba ment, de hogy ott mi történt velük, azt homály fedi. Semmi információm nincs az expedíció működéséről, a tagokról egyáltalán semmi, a vezetőjükről is csak annyi, hogy idegklinikán kezelik.

– De mi történt vele?

– Nem tudom – tárta szét a karját Alvarez – talán abba bolondult bele, amit az inkák árván maradt városában talált.

– De mit, az Isten szerelmére?

– A jó ég tudja, talán magát a gonoszt.

Romwalternek ettől végigfutott a hátán a hideg, mégiscsak képtelenség, amit a professzor állít. Vagy mégsem? Mi van, ha minden úgy van, ahogy mondja? Idegesen megtapogatta a nyakát, mert úgy érezte, teljesen kiszáradt a torka. A tekintete megakadt a sátorponyva résén, amelyen éppen akkor világított be a nagy sárga Telihold.

Romwalter arra ébredt, hogy valakik ordibálnak a sátor mellett, és a föld határozottan megremeg alatta. Ijedten ült fel a tábori ágyon, de egyelőre azt sem tudta, hogy hol van. Akkor kezdett emlékezni, amikor megpillantotta Alvarezt, aki az ágya mellett egy hálózsákban töltötte az éjszakát, mert nem volt hová mennie, jelenlétét egyelőre titkolni akarták.

– Mi az ördög ez? – kérdezte ijedten a professzor, és igyekezett a zsák cipzárját valahogy lehúzni, de elgémberedett ujjaival nehezen akart neki sikerülni, így Romwalternek kellett a segítségére sietni. Mikor Alvarez végre kiszabadult, az öreg magára kapta a ruháit, majd nagyokat nyögve a bakancsát is, és kifelé igyekezett a sátrából, előtte azonban még visszaszólt a professzornak.

– Maga maradjon itt, és ne szólaljon meg, mert akkor fuccs a rejtekének!

– Magamban már csak nem beszélek! – méltatlankodott Alvarez és lehuppant egy kis székre a labilis asztalka mellett.

Romwalter csak intett, aztán nagy lendülettel kinyomakodott a sátorból. Alig hogy kilépett, már bele is ütközött Athanaszba, aki éppen hozzá igyekezett.

– Mi történt, mi ez a felfordulás? – érdeklődött, mire Athanasz izgatottan így felelt

– Baj van, uram, Dr. Bell és csapata sem tért vissza a barlangból, azon felül most reggel több földrengés is volt, ami azt eredményezte, hogy a barlang elülső része beomlott.

– Hogy mi történt? – hüledezett Romwalter.

– Igen, sajnos ez van uram, Fitzpatrik és Bell csapata is odabent vannak az omláson túl, és nem tudunk róluk semmit.

– Már csak ez hiányzott – sóhajtott a vezető és izgatottan szemügyre vette a környéket, ahol mindenfelé szaladó embereket látott. – Hová rohangásznak ezek?

– Szerintem menteni – tárta szét a karját a titkár – talán önnek is oda kéne jönni, hogy lecsitítsa a kedélyeket.

Romwalter vetett egy pillantást a sátrára, mintha azon tűnődne, hogy vajon őrizetlenül hagyhatja-e Alvarezt, de aztán arra jutott, hogy örökké úgysem vigyázhat rá, így elindult arrafelé, amerre a beomlott barlang volt. A hely olyan volt, mint a felbolydult méhkas, néhányan puszta kézzel estek neki a hatalmas kövek és a lezúdult omladék eltakarításának. Az öreg megcsóválta a fejét, majd igyekezett minél hangosabban megszólalni.

– Kérem! – mondta és közben felemelte a kezét, hogy jól lássák, ő beszél. – Kérem, próbáljunk megnyugodni, a kapkodás nem vezet sehová. Szervezzük meg a munkát, ne összevissza dolgozzunk, mert akkor megint kész a baleset. Maguk ketten – intett két gumicsizmás alak felé Romwalter – hozzanak lapátokat, és csákányokat, és hozzák el a talicskákat is. Álljanak neki, negyed órás váltásokkal kezdjék kiszabadítani a barlang száját, és lehetőleg a kitermelt földet vigyék fel a kutató árkon kívülre, amilyen messze csak lehet. Most ez a legfontosabb feladat!

Amint befejezte a mondanivalóját, ismét mozgolódás támadt, de most legalább valaki megmondta nekik már, hogy mit csináljanak. Romwalter elégedetten szemlélte, hogy lassan feláll a mentőbrigád, és az elől lévő emberek csákányozni és lapátolni kezdtek. A munka láthatólag jó hosszú ideig fog tartani mert az omladék között voltak sziklák is, méghozzá elég termetesek. Ezekhez csigák és emelők is kellettek. Romwalter megfordult, hogy ezügyben is intézkedjen, de akkor elépenderedett egy fiatal fiú, akit mintha látott volna már korábban a másik ásatásnál.

– Elnézést kérek, uram, én Bell doktor beosztottja vagyok. Ne haragudjon, hogy zavarom, de Bell doktornak ugye most nem tudok szólni, hiszen nincs itt, viszont valakinek látnia kell, amit találtunk.

– És mi lenne az? – érdeklődött az öreg.

– Ha lenne kedves velem fáradni, nem messze, csak oda, ahol tegnap ástunk.

– Jól van, – adta meg magát Romwalter – menjünk, ha úgy gondolja, hogy fontos.

A fiú bólintott és az élre állt. A hely nem volt nagy távolságra, de borzasztó hepehupás volt a talaj, amit még tetézett az is, hogy mindenfelé próbafúrásokat végeztek, és nem volt idő még a lyukakat betemetni. Az öreg megcsóválta a fejét, valahogy nem volt hozzászokva, hogy ilyen rendetlenség van a kutatási helyszínein. Igaz, nem sokszor fordult elő, hogy maga is személyesen részt vett az expedíciókban, de azt látta, hogy ez most a szokottnál is kaotikusabb. Elsétált egy láncos csörlő mellett, amin egy hatalmas kő függeszkedett, aztán megállt, mert a fiú is megtorpant előtte.

– Ezt szerettem volna mutatni – bökött a kőre a fiatalember gondterhelt arccal.

– Értem, és elmagyarázná pontosan, hogy mi az, amit látnom kell?

– Hát pontosan ez az, uram. Amit látnia kellene, az nem látszik!

Romwalter megvakarta a halántékát és érezte, hogy most már kezd dühös lenni. Mit akar tőle ez a fiú, mit nem lehet látni?

– Nem beszélne értelmesen?

– De hát ön is látta tegnap uram!

– Mit?

– A spirált és a keselyűt.

– Láttam hát – bólintott Romwalter – odalent a kövön.

– Ez az a kő uram!

– Tessék?

– Igen, ez az, és egyelőre fogalma sincs egyikünknek sem, hogy hová tűnt róla a két ábra.

Romwalter elhűlve nézett hol a kőre, hol a fiúra. Mégiscsak képtelenség, amit állít. Hová tűnhettek a kőről az ábrák?

– Biztos, hogy ez nem egy másik kő?

– Holtbiztos, tegnap lefényképeztem, a kő alakja teljesen ugyan az, csupán a két véset tűnt el róla.

– Na de ez képtelenség, vagy maga szerint nem?

– Nem tudom, uram. Én már hallottam olyasmiről, hogy számít a megvilágítás, sőt, egyes esetekben csak különleges fénnyel megvilágítva látható valami.

– Ezt értem, de tegnap is a saját szemeinkkel láttuk, nem valamiféle optikai szűrővel, mi változott tegnap óta?

– Nem tudom, uram. Végigsimítottam a kő felületén, olyan tükörsima, mint a jég. Az ember azt mondaná, hogy sosem volt rajta semmi.

– Na de volt, hiszen láttuk.

– Igen uram, volt. Éppen ezért fordultam magához, mert nem tudom, hogy mit tegyünk.

Romwalter rámeredt a kő oldalára, és millió kérdés cikázott át az agyán. Nem voltak unalmasak a hétköznapjai korábban sem, de ami itt megy, az már túl sok. Ráadásul most már több halott is van, és csak reménykedni lehet, hogy akikre ráomlott a barlang bejárata, azok túlélik a kalandot.

– Jól van, vigyék a követ a raktársátorba. Csináljanak róla néhány felvételt, különleges szűrőkkel, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogyan tűnhettek el a kőről a rajzok egyetlen éjszaka alatt, ráadásul nyom nélkül.

A fiú bólintott, majd intett a többieknek, akik eddig némán várakoztak a döntésre. A követ kiemelték, majd egy kis kocsira rakták és elvitték. Romwalter még egy ideig bámult a gödörbe, ahonnan kiemelték a kőlapot, és kétségbeesetten próbált valami magyarázatot találni, persze sikertelenül. Egyre több megmagyarázhatatlan dolog történik körülötte, amivel nem tud mit kezdeni.

Visszasétált a sátrához, és mielőtt belépett volna, önkéntelenül is körülnézett, nem hallgatózik-e valaki a közelében. Szerencsére nem látott senkit sem, igaz, oka sem lenne senkinek hallgatózni. Alvarezt ott találta, ahol hagyta, a kis széken, az asztal mellett, csak most úgy tűnt, mintha idegesebb lenne, mint korábban.

– Valami nagy baj történt, ugye?

– Itt minden nap nagy baj van mostanában – felelte Romwalter, miközben lerogyott az ágya szélére. – Beomlott a barlang, amelybe tegnap két csoport is bement.

– Istenem, és hogy áll a mentés?

– Sehogy, most kezdték csak el, eddig csak szaladgáltak jobbra-balra.

– Miért volt bent két csapat?

– Az első csoport nem jött vissza a megbeszélt időre, így bement utánuk egy mentőcsapat, de most ők sem tudnak kijönni, és fogalmam sincs, hogyan történhetett meg, hogy beomoljon a barlang szája. A saját szememmel láttam, hogy milyen masszívan állnak azok a kőtömbök.

– Ne eméssze magát, a rengésre senki sem számíthatott.

– Mi? Miről beszél?

– A földrengésről, ne mondja, hogy maga nem érezte.

– Az ördögbe is, dehogynem! Lehetséges, hogy attól omlott be?

– Naná, majdnem, hogy biztos. Tiszta pech, hogy pont most történt.

Romwalter eltűnődött a dolgon, aztán megszólalt.

– Történt más is. Tegnap találtunk egy követ, amelybe bele volt vésve a két jel, a spirál és a keselyű, de mára eltűnt.

– A kő?

– Nem, a véset, a kő megvan, csak a jelek tűntek el róla.

– Tessék?

– Én sem értem, sőt, szerintem más sem fogja.

Alvarez elképedve nézett Romwalterre, és még a szája széle is remegni kezdett.

– Azt akarja mondani, hogy az éjszaka folyamán csak úgy eltűnt a két jel a kőről?

– Valami ilyesmit, igen.

– Itt a vég – motyogta maga elé Alvarez, és beletúrt a kusza hajszálai közé. – Menekülnünk kell innen.

Romwalter megrendülten bámulta az öreg professzort, majd megkérdezte.

– Miről beszél?

– Menekülnünk kell, hát nem érti? Eljött értünk a gonosz!

– Kicsoda? Ne haragudjon, de valóban nem értem!

– Hughes-zal is ez történt, hiszen mondtam, neki is menekülnie kellett, sorban pusztultak el az emberei, egyik a másik után.

– Igen, mondta, csak azt nem értem, hogy ennek mi köze van ehhez a kőhöz, meg a jelekhez.

– Nem mondtam volna? Biztos nem volt rá időm… Hughes a jegyzetében ír egy szikláról, amelyen fellelték a két jelet, de másnapra eltűntek róla, pont úgy, mint itt.

– És kiderítettek valamit ezzel kapcsolatban?

– Istenem, dehogy, nem volt rá idejük. Hajnalban egy pokoli földrengésre ébredtek, a fél tábor összedőlt. Ráadásul addigra Hughes idegei rendesen megkoptak. Annyi időt még áldozott a dologra, hogy mindent visszatemessen, mert azt tanácsolták neki, hogy tüntesse el a beavatkozásuk nyomait, de aztán hanyatt homlok menekült a fennsíkra.

– Ki tanácsolta neki?

– Nem tudom, talán a körülötte lévők. Mindenesetre ezt még megtették, aztán szedték a sátorfájukat.

Romwalter lehajtotta a fejét és a cipője orrát tanulmányozta. Pokoli nyugodt volt a hangja, amikor megszólalt, pedig belülről majdnem szétfeszítette őt a felgyülemlett feszültség.

– Gondolja, hogy ez a hely… ez a falu, ugyanaz, mint amit Hughes a feljegyzéseiben említ? Ezt a rommezőt találták meg, majd ásták vissza sebtében?

Alvarez idegesen széttárta a karjait.

– Lehet, sőt, azt hiszem, biztos.

Romwalter ismét lehajtotta a fejét, és bánatosan felsóhajtott. Nem volt gyáva ember, sőt, de úgy érezte, hogy az ő korában nem kellene harcolni holmi természetfeletti erőkkel. Teljesen egyértelmű, hogy akármitől is tűntek el a jelek a kőlapról, az semmi jót nem jelent. És akárki vagy akármi tűntette el azokat a jeleket, az azt sem akarja, hogy itt legyenek, nem véletlen, hogy az a földrengés éppen most történt. Ugyan nem volt semmi bizonyítéka, de biztos volt benne, hogy a két dolog összefügg, főleg, hogy Hughes is ezt élte át korábban. Merő lehetetlenség ez az egész, de most mihez kezdjen? Ezt jól meg kell gondolni, mert sok ember életéért felel most.

– Maga szerint mit kellene tennünk? Nekünk is el kellene menekülnünk?

– Nem tudom – rázta meg a fejét Alvarez. – Nem okos dolog szembeszállni valamivel, amiről nem tudjuk, hogy micsoda és mekkora ereje van. Bár az azért mond valamit erről az erőről, hogy mekkora volt a földrengés.

– Gondolja, hogy köze van a jelekhez, amik eltűntek?

– Szerintem kétség kívül igen – helyeselt Alvarez. – Arról nem is beszélve, hogy ezt Hughes is így gondolta, bár nyíltan nem írta le. 

– De nem mehetünk el, a fél csapatom a föld alatt van. Ki kell szabadítanom őket valahogyan!

– Talán az is elég lenne, ha a tábort távolabb vernénk fel, és visszajárnánk dolgozni ide.

– Lehetséges – bólintott Romwalter – de az emberek még most is az omlás fogságában vannak, ők nem jöhetnek ki onnan a mi segítségünk nélkül.

– Ez igaz, és nem is hagyjuk őket ott. Van egy térképe arról a helyről, ahol most vagyunk?

– Van, de minek az most?

– Mindjárt mutatom.

Romwalter felállt és matatott egy kicsit az asztalon, majd miután rátalálta a térképre, széthajtotta. Alvarez elmélyülten tanulmányozta, majd rábökött egy pontra.

– Ez az a hely.

– Milyen hely?

– Látja a kanyon alakját itt, ahol most vagyunk?

– Igen, egy sarló alakot formál.

– Úgy van, elképzelhető, hogy azok az erők, amelyek itt érvényesülnek, távolabb már nem.

– Gondolja, hogy csupán erről van szó? Rossz helyen vagyunk?

– Az ördög tudja – vonta meg a vállát Alvarez. – Hughes elmenekült, pedig lehet, ha marad, csak egy kicsit távolabb megy, sikerül feltárnia a várost.

– Tegyünk így?

– Talán megéri kockáztatni, igen – felelte a professzor, de a hangja nem volt túl meggyőző.

 

Romwalter meredten bámult a sarló alakú kanyon részre és közben azon gondolkodott, hogy vajon megéri-e maradni? Azonban alig, hogy feltette magának a kérdést, már a válasza is megvolt. Maradni fog! Őt aztán nem fogja holmi kis rengés elűzni, vagy eltántorítani a céljától. Amúgy is ez élete utolsó nagy kalandja, de ha nem is így van, akkor sem szabad feladni semmit. Nem is lett volna az aki, ha lépten-nyomon meghátrált volna. Erősítést kell hívnia, méghozzá a nehéztüzérséget, de azt minél hamarabb.