AZ órásmester

Az órásmester

A kicsiny helységben máshogyan telik az idő. Ott, ahol az órák precízen végzik monoton munkájukat, néha megmagyarázhatatlan dolgok történnek. A mester pedig varázsló. De az is lehet, hogy csak annak látszik, és sokal több annál. Az idő avatott mágusa…

A kicsiny helységben csak egyetlen ember tartózkodott. Vékony, törékeny alakja szinte elveszett a polcok és a magas pult mögött. A falakon körös körül órák csüngtek és a vékonyka üveggel védett szekrényekből számtalan zseb és karóra számlapjai virítottak. Csend volt, leszámítva a kattogásokat, amelyeket a finom szerkezetek okoztak, ahogy mérték az idő múlását. Az órásmester nem lehetett magasabb úgy százötven centinél, és ormótlannak tűnő kezeiről senki nem mondta volna meg, hogy leheletnyi szerkezeteket képes megjavítani. Az egyik szemén nagyító volt és néha aprókat nyögött, amikor valami kényes alkatrészhez, vagy nehéz munkafolyamathoz ért. Furcsa gépolaj szag ülte meg a helységet, valami olyan illat volt ez, amelyet hatalmas motorok mellett szokott érezni az ember, nem illett ehhez a helyhez egyáltalán.

     Az órásmester lassan felegyenesedett az asztala mellől, ahol eddig görnyedt és elégedetten szemlélte a művét. Ismét sikerült egy régi szerkezetet működésre bírni. A hátlapjától megfosztott karóra számlappal lefelé feküdt előtte, így jól látható volt a sok fogaskerék, és hajszélvékony spirálrugó, amint teljes harmóniában mozogva tették a dolgukat. Néhány pillanatig elgyönyörködött a finom műszer alkatrészeinek a táncán, majd óvatos mozdulattal visszapattintotta az óra hátlapját. Girbegurba ujjaival végigsimított az óralapon, amint kezébe vette a törékeny holmit, aztán letette maga elé az asztalra. A mutatók egyenletesen rótták a megszokott köreiket, a repedezett óralap felett. Talán tovább is bámulta volna a kicsiny órát, ha nem hallott volna hirtelen lépteket odakintről, amit néhány pillanat múlva a kicsiny csengő hangja követett, jelezve, hogy vendég érkezett.

      A jövevény öregnek tűnt, ősz haján néhány esőcsepp pihent, görnyedt alakján lötyögött a télikabát. Bizonytalanul lépett néhányat előre, majdnem egészen a pultig, ott aztán megállt. Vetett néhány pillantást a falon lévő órákra, amelyek azt mutatták, hogy lassan öt óra lesz, majd a mester felé pillantott. Láthatóan nem sok ereje volt, arcán ezernyi ránc sorakozott, tekintete fátyolosan meredt a külvilág felé. Várt néhány pillanatot, mielőtt kissé kihúzta volna magát, és megszólalt volna. Hangja reszketegen tört elő a szájából.

         – Jó napot!

         – Jó napot! – ismételte az órásmester, és érdeklődve nézett az öregember felé. Nem szólt, talán várta, hogy a másik elkezdje a mondandóját, amibe láthatóan nehezen vágott bele. A hajlott hátú öreg tekintete végig szaladt a vitrinek tartalmán, majd a mesterre nézett.

          – Azt mondják, ön tud segíteni nekem.

          – Lehetséges – felelte az órás. – Mi a probléma?

        A vendég rövid ideig kotorászott a lötyögő télikabátja zsebeiben, majd remegő kézzel letette a pultra, amit eddig kabátja rejtett. Az órásmester nem mozdult, csak némán figyelte a mozdulatot, majd azt az órát, amit a vendég letett az asztalra. A szerkezet nagyon öreg volt, ez már az első pillanatban is látható volt, és az is, hogy a mutatók nem mozdultak rajta. Kicsiny, női óra volt, a bőrszíja repedezett és a varrás is felfoszlott már rajta több helyen.

          Álltak így néhány pillanatig, aztán az öreg kigombolta a kabátja felső gombját, és sóhajtott egy hatalmasat, majd remegő kezével tett egy simogató mozdulatot az óra fölött.

            – A feleségemé… volt.

            – Volt? – kérdezett vissza a mester és lassan a tenyerébe helyezte a bénult szerkezetet.

            – Igen – bólintott lassan a másik – volt. Tudja ő tegnap este elment.

            Az órás maga elé tette az órát, aztán kis cetlit vett elő, majd ceruzát vett a kezébe. Felírt valamilyen adatot, az öreg nem látta, hogy mit, igaz, nem is érdekelte. Most egészen más dolog foglalkoztatta. Valamit végre akart hajtani, és ebben csak ez az órásmester segíthetett neki.

            – Mi a neve? – kérdezte a mester néhány pillanat múlva?

            – Victor Klump.

            – És a feleségéjé?

            – Az is kell?

            – Igen – bólintott a mester – kell. Minden adatot tudnom kell, hogy az órát megjavíthassam.

            Az öreg erőtlenül bólintott, majd lehajtott fejjel mondta.

            – Eleonore. Eleonore Klump.

            – Köszönöm – felelte a mester és felírta az adatokat a kis papírra, aztán apró csavarhúzót vett elő a fiókból és lepattintotta az óra hátlapját. Feltette a nagyítós szemüvegét, és egészen közelre hajolva tanulmányozni kezdte a szerkezetet. A hajlott hátú öreg ettől kissé izgatottabb lett, nem is bírta szó nélkül kivárni, amíg a másik befejezi a szerkezet állapotának felmérését.

            – Ugye javítható? – kérdezte reménykedve, és ő is közelebb hajolt, amennyire csak a pult engedte. A másik csak nagy sokára válaszolt.

            – Talán igen, de nem lesz egyszerű művelet.

           – Értem – felelte az öreg, bár nem tudta, hogy a mester ezt mire mondja, és arra gondolt, hogy tartozik némi magyarázattal, miért is akarja megjavíttatni elhunyt felesége óráját, amely abban a pillanatban állt meg, amikor Eleonore felköltözött az angyalokhoz. – Nagyon szeretném, ha újra járna, ezt az órát még tőlem kapta, sok évvel ezelőtt.

       A mester bólintott, majd visszapattintotta a hátlapot. A vendég mondani szeretett volna valamit, de hirtelen a falon az összes óra bimmbammolni és harangozni kezdett, jelezve, hogy öt óra. Megvárta, amíg újra csend lesz, aztán így szólt.

            – Mikorra tudja megcsinálni?

            – Holnapra – felelte a mester. – De tudja, ehhez kell a maga órájára is. Máshogyan nem lehetséges.

          A vendég remegő kézzel lecsatolta a csuklójáról az órát, aztán a pultra tette a feleségéjé mellé. Egy darabig bámulta a két órát, amelyek közül az egyik járt, a másik pedig pontosan olyan halottnak tűnt, mint a drága Eleonore, akivel oly sok évet éltek le együtt. És aki már nincs, és ez elviselhetetlen fájdalommal töltötte el őt most.

         Nyelt egy nagyot, majd levette a kezeit a pultról. Lassan megfordult, de hirtelen az eszébe juthatott valami, mert mozdulata megtört.

         – Hogyan fog történni? – kérdezte rekedten, miközben az egyik szeméből könnycsepp gördült le az arcán.

         A mester részvéttel nézett a másikra, majd levette a tekintetét róla, úgy válaszolt.

         – Nem fog észrevenni semmit sem.

         – Mikor lesz… készen? – intett a fejével az órák felé.

         – Holnap délután – felelte a másik. – Pontban ötkor.

         – Értem – mondta az öreg, majd lassú mozdulattal begombolta a kabátjának felső gombját.

      – Jól meggondolta? – kérdezte az órás, mielőtt a vendége kiléphetett volna az üzletéből. Talán kötelességének érezte, hogy feltegye ezt a kérdést, de az is lehet, hogy csak biztos akart lenni a másik döntése felől.

            – Igen, meg – felelte az öreg. – Mást sem tettem tegnap óta, csak ezen gondolkodtam, és azt hiszem, hogy jól döntöttem. Javítsa meg!

         – Így lesz – bólintott a mester, és még bámulta az ajtót néhány pillanatig, miután a vendége távozott. Aztán szerszámokat vett elő, kicsiny csavarhúzót, apró reszelőt, és egy egészen leheletnyi fogaskereket. Alig egy óra múlva aztán elégedetten dőlt hátra. A kis női óra azonban nem járt még. Ahhoz, hogy működjön, még hátra volt egy igen fontos mozzanat. A pult alatti páncélszekrényből kis fadobozt vett elő, amely ránézésre is többszáz esztendősnek látszott. Óvatosan kinyitotta a fedelét, majd mindkét órát belehelyezte. Előbb az öregét, aztán Eleonorét. Még levegőt sem vett addig, amíg a faláda tetejét le nem zárta. Aprókat nyögve visszatette a dobozt a páncélszekrénybe, majd elégedetten felsóhajtott.

           Holnapra minden rendben lesz.

        Másnap délután ötig nem volt vendége egy sem. Ezt megszokta már, mostanában amúgy is kezdte azt érezni, hogy minél kevesebben jönnek hozzá, annál jobb. Valahogy jobb a lelkének, ha kevés ilyen munkát kell elvállalnia, mint a mostani.

        Még nem volt egészen öt óra, amikor lépteket hallott, pontosan úgy, ahogyan egy nappal korábban. És a jelenet is majdnem ugyanúgy zajlott, mint tegnap. Az öreg megállt úgy egy méterre előtte, és a pultra helyezte a kezeit, amelyek most mintha még jobban remegtek volna.

         – Eljöttem, azt hiszem pont időben – pillantott a falon lévő órák egyikére, majd a mesterre. – Sikerült?

         – Igen, sikerült – felelte halkan a másik. – Viszont el kell mondanom, hogy most még meggondolhatja, most még van visszaút.

         – Nem – rázta meg a fejét az öreg. – Eldöntöttem már…

         – Jól van, akkor legyen így! Tessék, itt vannak az órák – mondta és a pult alól kirakta a két szerkezetet. Egymás mellé. Most mindkettő járt, még a másodpercmutatójuk is pontosan azonos ritmusra lépegettek a számlapokon.

         Egy darabig mindketten nézték ahogyan végzik a dolgukat az apró öreg műszerek, aztán a mester így szólt.

          – A magáét itt kell felvenni a boltomban, ez szabály, tudja?

         Az öreg meglepődve nézett a mesterre, de aztán határozott mozdulattal a saját órája felé nyúlt. Kissé esetlen mozdulatokkal próbálkozott, de aztán végül nagy sokára sikerült neki a művelet.

          – Fájni fog? – kérdezte az öreg kicsit lihegve a megerőltetéstől.

           A másik azonnal tudta a kérdés mire vonatkozik.

           – Nem – ingatta meg a fejét – ilyenkor senkinek sem fáj.

           – Köszönöm – mondta és kicsit elcsuklott közben a hangja.

         – A felesége óráját beleteszem egy papírzacskóba – mondta a mester és így is tett. Kis barna tasakot vett elő, és a női órát belecsúsztatta, majd a zacskó végét visszahajtotta és letette az öreg elé. Amaz nem nyúlt rögtön érte, még várt, mintha jól meg akarta volna gondolni az egészet még egyszer, de aztán hirtelen egyetlen mozdulattal a zsebébe süllyesztette a kis csomagot. Még bólintott is mellé, hogy igen, ennek így kell lennie.

           – Mivel tartozom? – kérdezte és a tekintete most elszánt volt.

          – Nekem semmivel – mondta az apró termetű órásmester, mire a másik lassan elindult a kijárat felé. – Tudja, hogy csodálom magát? – szólt még utána, ezt a mondatot általában mindenkinek elmondta, mert valóban csodálta az ilyen embereket, mint az öreg.

          – Köszönöm – biccentett a másik, és rátette a kezét a kilincsre, majd lenyomta. A faliórák éppen akkor kezdték elütni az ötöt, amikor az ajtó becsukódott az öregember mögött.

          Az órásmester felsóhajtott. Szomorú volt és fáradt is. Nem is emlékszik már mikor kezdte a mesterségét. Úgy érezte, hogy több ezer éve talán. De akkor régen, még mást javított, nem órát, igaz, azok sem voltak szebb idők. Lassan összepakolt az asztalról, és a villanyt is lekapcsolta. Gondosan bezárta maga mögött az ajtót, aztán hazament. Holnap is van nap, és remélte nem jön senki, aki így akar órát javíttatni, mint az öreg.

           Jó darabig senki sem érkezett, de néhány nap múlva, éppen öt óra előtt néhány perccel csilingelve kinyílt az ajtó. Egy ijedt szemű idősebb nő állt meg előtte a pultnál és kérdőn a mesterre nézett.

           – Maga javít órákat… úgy?

           – Javítok órákat, igen – felelte a mester, és kutatóan a nő szemébe nézett. – De sajnos nem minden órát lehet megjavítani.

            – Igen, sejtettem – felelte a másik – de remélem, hogy ezt meg lehet még. Magáról csodálatos hírek terjednek a városban.

            – Valóban? – kérdezte a mester, de hangján nem lehetett hallani, hogy meglepte volna ez a kijelentés.

            – Igen, és én nagyon sokat tépelődtem, hogy eljöjjek-e.

            – De eljött.

            – Igen, el. Azt gondoltam, azaz úgy érzem, ez a helyes.

            Az órásmester bólintott, aztán így szólt.

            – Miről lenne szó?

            – Erről az óráról, a férjemé volt – vette elő a barna szíjas időmérő eszközt a nő. – Megállt. Én pedig szeretném, ha tovább járna.

            A mester meglepett arcot vágott, ami nem kerülte el a figyelmét.

            – Baj van?

            – Az. Maga Eleonore?

            – Honnan tudja a nevem? – lepődött meg most a nő.

            – Az nem fontos, csak az, hogy az óra nem javítható.

            – Hogyhogy? Hiszen meg sem nézte még!

            – Már láttam!

            – De hogy látta? Hiszen én még nem jártam magánál!

            – Igen, tudom, de a férje igen!

           A nő értetlenül nézett a mesterre, de aztán a fejében világosság gyúlhatott mert elsápadt és néhány pillanatig meg sem tudott szólalni. Csak szorította a kezében halott férje óráját, és fájdalmas csalódást érzett, amely pokoli kínként égette.

            – Azt akarja mondani, hogy a férjem már járt itt? Az én… órámmal?

            – Igen – mondta halkan a mester.

            – Mikor?

            – Néhány nappal ezelőtt.

            – Ezek szerint…

            – Igen, ön halott volt Eleonore, és ő odaadta magának a hátralévő életének idejét, csak hogy ön élhessen.

            – De én is… ezt akartam tenni!

            – Sajnálom – csóválta meg a fejét szomorúan a mester. – Ezt a fajta javítást két óra között, csak egyszer lehet végrehajtani. Ez szabály.

            – De én akkor most mit tegyek?

            – Adjon hálát az égieknek, és a férjének, hogy élhet még!

            A nő összetörten állt a pult előtt és szemeiből patakokban törtek elő a könnyek. Hálát az égieknek? De hát ő nem akar élni az örege nélkül. Egy pillanatot sem.

            – Csak van valami megoldás, ugye? – kérdezte aztán reménykedve, de az órás ismét megcsóválta a fejét.

            – Sajnos nincs, talán az a legjobb, ha belenyugszik ebbe, és hálával fogadja azt, amit kapott.

            – De nekem ez így nem kell, hát nem érti?

            A mester tehetetlenül széjjel tárta a kezeit, jelezve, hogy itt már ő sem tud tenni semmit sem. Vacak munka az övé, abba kellene hagyni, de tudta, nem lehet. Ez is szabály.

            Az idős nő továbbra is zokogott, most még elkeseredettebben, és elindult a kijárat felé, de az ajtó előtt megtorpant, mintha eszébe jutott volna valami fontos. Reménykedő tekintettel nézett a mesterre.

           – És azt meg tudja tenni, hogy… megállítja?

           – Mit?

           – Az órámat.

        Az órás megdöbbenve nézett a nőre, bár látott már ilyet, nem egyet, de sosem tudta megszokni ezt. Lesütötte a földre a tekintetét, úgy válaszolt.

           – Meg tudom.

         – Akkor tegye meg! Érti? Most azonnal! – mondta a nő, és azon nyomban levette a kezéről az órát, majd a pultra tette, a mester orra elé. – Kérem! Könyörgöm!

          A mester még nem mozdult, talán várt, hátha a másik meggondolja a dolgot. Persze tudta, hogy nem fogja. Látott már ilyet éppen eleget. Megfontolt mozdulattal a kezébe vette az apró holmit, amit éppen néhány nappal korábban javított meg, és végigsimított az ujjával az óralapon. Milyen törékeny szerkezet ez is, pont, mint egy emberélet. Az egyik pillanatban jár a mutató, a következőben már nem. És aztán nem is jár soha többé.

           – Jól van – egyezett bele a mester – megteszem.

        – Köszönöm! – suttogta a nő izgatottan, és most nem sírt már. Talán lélekben már a másik világban járt, ahol nem kell óra, és nincs jelentősége az időnek sem. Jobb lesz neki most már ott. Határozottan megfordult és az ajtóhoz lépett. A faliórák most mintha halkabban ütötték volna el az ötöt, mintha tudták volna, hogy ami következik az nem az időmérő szerkezetek dicsősége.

         Amint az ajtó becsukódott, a mester szerszámot vett elő, lepattintotta az óra hátlapját, majd kivette azt a kicsiny fogaskereket, amelyet nemrég ő maga szerelt bele. Az apró alkatrészt a többi, asztalon várakozó társa mellé tette, majd összerakta az órát és az üzlet hátsó, függönnyel leválasztott helységébe ment. Egy hatalmas páncélszekrény terpeszkedett bent, olyan hatalmas, mint az egész szoba. Kinyitotta a méretes zárszerkezetet és felkattintotta odabent a villanyt. A polcokon körös körül ezrével hevertek az órák, egy sem járt, mind némán és halottan feküdt ott. Eleonore óráját az egyik kisebb halom tetejére tette, aztán sarkon fordult, bezárta a hatalmas trezort, és visszament az üzletbe.

Izgatott kiáltások hallatszottak be odakintről, de a mester nem foglakozott vele. Elpakolta a szerszámait, és lekapcsolta a villanyt. Még az utcasarokig sem jutott el, amikor felhangzott a közelből a mentőautó szirénája. Tudta, hogy Eleonore miatt jönnek, és azt is tudta, hogy már feleslegesen…