Odaát-kastély

Odaát-kastély

Életed során biztosan érezted már, hogy valamit nagyon elrontottál, de nem látszott esély arra, hogy helyrehozd. Néha biztosan azon is elgondolkodtál már, hogy milyen célból születtél meg, melyek a feladataid, céljaid, amelyeket el kell érned, de senki nem volt, aki a kérdéseidre válaszokat adhatott volna. A novella főhősének megadatott az a hatalmas kiváltság, hogy visszautazhatott oda, ahonnan nekivágott mostani életének, és feleleveníthette mindazokat a gondolatokat, érzéseket, amelyekkel hajdanán megszületett.

Az Odaát-kastély nem egy mese, hanem az ember örökké választ kereső énjének bibliája. Itt nincsenek zavarba ejtő kérdések, semmi sem látszik lehetetlennek, még az sem, hogy az utazás után visszatérve, ugyanolyan ártatlan vággyal és hittel tudunk a jövőnk elé nézni, mint amikor gyermekként először tettük ezt. 

I. Vajon honnan érkeztem?

   Emlékszem, azon az estén nagyon fáradt voltam. Későn értem haza, és semmi másra nem vágytam, csupán egy jó forró fürdőre és egy meleg takaróra, amit a fejemre húzhatok ezen a fázós éjszakán. 15.-e volt, december havában. Az ilyen hideg estéken gyakran éreztem azt, hogy a Lelkem is didereg. Olyan nagyon vágytam egy kis melegségre… tudod, egy jó szóra, vagy egy mosolyra csupán, amitől aztán minden megint ragyogni kezd, és megmelegszik körülötted a levegő.
   Hosszú percekig áztattam magam a forró zuhany alatt, és mielőtt a szobába léptem volna, készítettem egy bögre forró kakaót. Sosem szoktam inni, nem is tudom, miért kívántam meg akkor. De jól esett, pont olyan jól, mint ahogy gyermekkoromban, hosszú évtizedekkel ezelőtt.
Mielőtt lefeküdtem volna, megálltam az ablak előtt, és a fekete égboltra bámultam, ahol – akkor úgy tűnt – ridegen fénylettek a csillagok. Sárgás-ezüstös fényük vibrálva világított, én pedig áhítattal néztem, hol az egyiküket, hol a másikukat. Lent az utcán pedig fagyott világ, dermedt fekete hidegség fogadott, ahogyan lejjebb pillantottam. Olyan volt, mintha az idő is beledermedt volna ebbe az átláthatatlan fekete szövevénybe, örökre foglyul ejtve azt. Pedig én azt hittem, hogy az időt nem győzi le semmi sem. Az idő csak önmagát győzheti le talán, ha elfelejt továbblépni, mert esetleg egy pillanatot olyan szépnek talál, hogy belefeledkezik a látványába. Persze, ez badarság tudom, hiszen az időnek nincsenek érzései, és mindig könyörtelen egykedvűséggel kattogtatja a másodperceit minden óraszerkezeten, amibe csak életet lehelt az ember.
   Azért mégis volt mozgás odakint, emberek jöttek-mentek, ismeretlen célok felé, és a ház oldalában, ahol nem fújt annyira talán a szél, két télikabátos alak bújt össze fázósan… igen, ők egy másik időben éltek, és egy másik világban is. Ahová nem hallatszik be az óramutató kegyetlen kattogása, és a fagyos szelek sem számítanak, mert ők egymásra találtak, valami ősi elrendeltetés folytán, mert az életnek folytatódni kell, ezer és ezer emberöltőn át.
Megborzongtam és tekintetemet elszakítottam a külvilág nyomasztó látványától, aztán felhúztam az órát, mert hát reggel kelni kell, tudod, mindig sok a munka, pedig hidd el, pihenni vágyom már inkább igazán. Leültem az ágy szélére, és azon tűnődtem, hogy néha milyen jó egyedül lenni. Amikor minden nesz, motoszkálás, és apró kis történés csakis a tiéd. Saját értelme van mindennek, nem kell megosztanod mással. Kicsit megmasszíroztam a nyakam, elgémberedett, mostanában sok a stressz, és az felhalmozódik az emberben. Mindenhol helyt kell állni, és sokszor erőn felül teljesíteni. De enyhet mostanában nem hoz semmi sem…
   Felráztam a párnám, és ráhajtottam a fejem. Megigazítottam a hajam, mintha fontos lenne, hogy alváskor hogyan áll az a néhány szál… de még nem őszül, szerencsére.
   Magamra húztam a takarót, és még egy pillantást vetettem a csillagokra. Ablakomból láthattam a Göncöl szekér kerekét, mintha hívogatott volna, hogy pattanjak csak fel rá, elvisz messzire, ahová csak szeretném. Elmosolyodtam. Igen, olyan sok helyre szeretnék eljutni, annyi titkot szeretnék még látni, hiszen mindig is szomjaztam a tudást, és vágytam tudni a titkokat, nem is tudom, miért. Csak néhányat sóhajtottam még, de a Göncöl szekér kerekei őrült forgásba kezdtek, és engem felkapott a végtelen, valami alélt csendben, talán úgy, ahogyan Dorothyt kapta fel a forgószél, amikor Óz földjére repítette, hogy élete legnagyobb kalandját átélhesse.
Millió csillag forgott körülöttem, lágy fények cikáztak, és közben valami forró ölelést éreztem, talán olyat, mint amit az ember akkor érez, amikor a Lelkéről legurul valami hatalmas súly… végleg. Az elsuhanó csillagok először mélykékek voltak, aztán meg egészen lilák. Nem éreztem a világűr hidegét, finom, meleg simogatásokat éreztem, de nem a testem simogatták, hanem a Lelkem. Talán úgy, mint amikor egy szép verset hallasz, vagy egy fülbemászó melódiát. A Lelkem lett „libabőrős” tőle, tudod úgy, hogy azt érzed, ennél szebb sincs talán. És nem csak csillagok voltak, bolygók is, ahogyan elsiklottak mellettem, láttam, mennyire hatalmasak. Valahol egyszer azt hallottam, hogy mindegyik egy hatalmas isten, és mindnek van valami olyan tulajdonsága, ami fontos. Mint ahogy nekünk, embereknek is van, csak sokan már elfelejtették, mi a fontos, és egészen vacak dolgokat tartanak értékesnek mostanában már.
   De nem volt időm gyönyörködni a látványban, mert valahol a látóhatár végén, egy kicsiny bolygó bukkant fel, és hatalmas ütemben növekedett, mígnem már betöltötte az egész látóhatárt. Nagyon hasonlított a Földre, de nem az volt. Voltak rajta tengerek, óceánok és szárazföldek, csak nem olyan rajzolatban, mind a mi kék bolygónkon, hanem egészen máshogyan. Középen egy óriási földrész volt, és körülötte megszámlálhatatlan kicsiny sziget, legalábbis, amit innen látni lehetett, mert a bolygó másik oldala rejtve maradt előttem.
   Az égitest felszíne rohanvást közeledett, lassan azt is láttam, hogy nem a nagy földrészre „megyek”, hanem egy kicsiny szigetre, amely elég távol volt a nagy kontinenstől. Ahogyan közeledtem, lassan már a növényeket is sikerült meglátnom, hatalmas fák álltak sorban, szigorú rendben egymás mellett, egy széles út két oldalán. Kísérteties volt a csend, és valami fennkölt, isteni az érkezésem, ahogyan a lábam egyszerre csak talajt ért. Furcsán könnyűnek éreztem magam, szinte légiesnek. Ijesztő volt, hogy nem éreztem a súlyomat, még a lélegzetem is elakadt ettől, de nem volt időm gondolkodni, halk zajt hallottam, ami egyre csak erősödött. Nem sokára ki is tudtam venni, hogy lódobogás ez a hang, és nem egy lóé, hanem többé. Pár pillanat múlva, már fel is tűnt az út végén egy fogat, négy paripával. De nem akármilyen lovak voltak ezek, hanem hófehérek, és mindnek gyönyörű aranyozott kantárja volt, sörényük pedig simogatóan lengedezett a szélben.
   A fülsüketítő zaj egyszerre csak elült. Még mielőtt igazából megijedtem volna a fogat megtorpant, mind a négy ló felágaskodott, és istenem, hihetetlen, lila köd dőlt az orrukból. Hirtelen ostorcsattanást hallottam, mire a lovak szinte vigyázva álltak, a bakról pedig fölém tornyosult egy alak, aki nem tűnt hatalmasnak, mégis ijesztő volt. Fekete köpenybe burkolódzott, fején hatalmas cilinder, és az arca millió ránccal teli. Vajon ki lehet ő? – futott át az agyamon, – és hogy került ide?
   – Hé, te! – szólított meg recsegő hangon, és az ostor hegyével rám mutatott. – Tilos időben vagy itt, hogy merészeled a törvényt megszegni?
   – Én? – kérdeztem megszeppent hangon, és ujjammal a mellkasomra mutattam. – Kérem, én nem tehetek semmiről, fogalmam sincs, hogyan kerültem ide – szabadkoztam.
   – Mind ezt mondjátok! Aztán mindig kiderül a turpisság.
   – De én valóban nem tudok semmit, kérlek, hidd el.
   – Nem számít – legyintett a cilinderes, és megigazította a vállán a fekete köpenyt. – Majd Pléh kapitány szóra bír! – fenyegetőzött.
Nyeltem egy nagyot, mert hát féltem… Hirtelen átfutott a gondolat rajtam, hogy álmomban meghaltam, és most talán Szent Péter elé kell járulnom majd, hogy bírám legyen. De ez nem lehet, hiszen az a fura alak valami Pléh kapitányt emleget.
   – Ki az a Pléh kapitány? – kérdeztem, pedig nem voltam biztos benne, hogy hallani szeretném a választ.
   – Micsoda? – emelte fel a hangját a fekete köpenyes. – Te nem tudod ki Pléh kapitány? Te most vagy viccelsz, vagy súlyos beteg vagy. Vagy pedig, és ez a legrosszabb… hazudsz!
   – Nem szoktam hazudni – toppantottam a lábammal dacosan, és önérzetesen. – Én tényleg nem tudom, ki az, akiről beszélsz.
   A fekete köpönyeges ostorával hátrébb lökte a cilinderét és közelebb hajolt.
   – Tényleg nem?
   – Tényleg nem!
   – Ajvé – mondta és egy szánakozó pillantást vetett rám. – Akkor nagyobb a baj, mint gondoltam!
   Egy pillanatig ijedten bámultam rá, aztán valahogy csak sikerült összeszedni a bátorságomat.
   – Milyen baj? Velem van baj?
   – Azt kérem, én nem tudhatom, de ha úgy van, ahogy én gondolom, akkor olyan baj van, ami nem biztos, hogy helyrehozható.
   Nem is tudtam hirtelen, hogy mit mondjak. Vagy lehet, szólnom sem kell, csak nagyon erősen akarnom, hogy felébredjek? Mert akkor talán végleg vége lehet ennek a rémálomnak.
   – De ki tud nekem valami biztosat mondani? – kérdeztem aztán félve nagysokára.
   – Az attól függ – vakarta meg a tarkójának azt a részét, ami kilógott a cilinder alól.
   – Mitől?
   – Hát attól, hogy miért kerültél időn kívül ide.
   – Időn kívül? Az mit jelent?
   – Jaj, te tényleg semmit sem tudsz – csóválta meg a fejét. – Az időn kívüliség azt jelenti, hogy neked megállt az idő, érted?
   – Meghaltam?
   – Ahh, dehogy, még nem! De nem áll jól a szénád!
   Pont ezt a mondatot nem akartam hallani. Egész életemben mindig valami ilyesmi volt. Hej, nem áll valami jól a szénád, tudod? Ezerszer hallottam. Vagy százezerszer?
   – Istenem – sóhajtottam.
   – Ő nincs itt – rázta meg a fejét a cilinderes, és elmosolyodott. – De mindent tud, ami itt történik.
   – Azt is, hogy itt vagyok?
   – Naná. Mit gondolsz, miért vagy itt?
   – Ő intézte így?
   A fekete köpenyes hatalmasat bólintott, épphogy nem bucskázott le a fejéről a cilinder.
   – Mindet ő intéz… mi csak a segédjei vagyunk.
   – Ki az a mi?
   – Hát mi! – és ujjával magára mutatott. Ezt nem nagyon értettem, de nem akartam teljesen tudatlannak látszani. Inkább feltettem neki egy kérdést.
   – Neked mi a neved?
  – Rafael vagyok, de azt hittem, legalább ezt tudod – biggyesztette le a száját a ráncos arcú matuzsálem.
   Rafael? Ismerős, jaj de nem tudom honnan. Én csak Rafael arkangyalra emlékszem, ő a gyógyítás angyala… de hát az lehetetlen, hogy ez a csúf arcú lény egy angyal legyen…
   – Most, hogy mondod, dereng valami… – füllentettem, máris meghazudtolva az előbbi mondatomat, hogy nem szoktam hazudni…
   – Még hogy dereng… – legyintett. – Ha neked dereng valami, akkor megeszem a cilinderemet az összes lószerszámmal együtt. Neked barátom súlyos bajod van, és mihamarabbi segítségre szorulsz, mert minél több idő telik el orvosolatlanul, annál nehezebb lesz a visszatérés!
   – Hát visszatérhetek? – ragyogtam fel boldogan, mert ezek szerint van remény!
   – Itt nem maradhatsz – mutatott a földre Rafael. – Ez csak amolyan átutazó hely, mint a Földön a tranzit. Legalább azt tudod, mi az a tranzit?
   – Hát persze! – vágtam rá, és önérzetesen kihúztam magam.
   Rafael végigmért a szemeivel, aztán a válla fölött maga mögé mutatott.
   – Ülj be a hintóba! Elviszlek Pléh kapitányhoz, ő majd dönt a sorsod felől.
   – Jól van – adtam meg magam. – Messze van?
   – Nem mindegy? – kérdezett vissza, és leült a bakra. – Na, szállj már be, mert ha a lovak nekiiramodnak, akkor én már nem tudom őket megállítani. Aztán jöhetsz gyalog, de az ezer év.
   Ijedtem beugrottam a hintóba, mögöttem az ajtó pedig magától be is csukódott. Jó, hogy gyorsan leültem, mert a lovak, mintha megbokrosodtak volna, őrült vágtába kezdtek, sebességükkel szinte belepréseltek az ülésbe. Félve néztem ki az ablakon, megdöbbenve láttam, hogy alattunk hullámzik a tenger, és delfinszerű halak táncolnak a vízen.
   Istenem, ez biztos valamilyen rémálom – gondoltam, és görcsösen szorítottam az ajtóra szerelt kapaszkodót. Nem sokat vágtáztunk, már ha egyáltalán lehet vágtázni a levegőben. A hintó egyszerre csak megtorpant, sőt, mi több, meg is állt, aztán a legnagyobb ámulatomra az ajtó magától kinyílt. Füves réten szálltunk le, vagy mit is csináltunk, egy hatalmas kastély udvarában. Ilyen színű füvet sosem láttam, ennyire zöldet, ennyire élettel telit.
   Kikászálódtam a kocsiból, és már éppen meg akartam kérdezni, hogy akkor most hogyan tovább, amikor Rafael pattintott egyet az ostorával és köszönés nélkül elviharzott. Egyedül maradtam a hatalmas kastély megszámlálhatatlanul sok lépcsőfoka előtt.

II. Pléh kapitány

   Felnéztem a hatalmas épület bejárata felé, hátha meglátok valamit, ami segítene, de mindenütt csend volt és mozdulatlanság. Nem látszott más megoldás, mint felmászni a lépcsőn. Odafent a kapu mellé egy tábla volt kiakasztva, de innen nem lehetett elolvasni mit írtak rá. Nekivágtam a lépcsősornak, és közben szüntelen azon tűnődtem, hogy mégis jó lenne már felébredni, mert egyre ijesztőbb ez az egész. Még a végén itt olyasvalami történik velem, ami helyrehozhatatlan. Egy egész évszázadnak tűnt, mire felértem. Minden lépésemnél azt éreztem, hogy újabb és újabb lépcsők születnek a már legyőzöttek helyén, és amikor végre mégis feljutottam, csalódottam olvastam a kifüggesztett írást.
   Félfogadási idő: Sajnos meghatározhatatlan, miután te kiestél az időből.
   Alatta még egy sor: 
   Pléh kapitány fogadó órája: Tegnap volt.
   – Ahh, pont, mint az életben, erről is lekéstem – mérgelődtem már elfeledve azt, hogy miért is kell ezzel a Pléh izével találkoznom. Mert én kérem, békésen fekszem az ágyamban, és még az is lehet, hogy horkolok, de az időből nem estem ki, legfeljebb az ágyamból, bár gyermekkorom óta azt sem nagyon.
  Kezemet rátettem a hatalmas kilincsre. Milyen picik az ujjaim – gondoltam. Érdekes, de nagyobbakra emlékszem. Vagy ez egy ilyen világ? Minden összemegy? Mindenesetre jócskán pipiskednem kellett, hogy elérjem a kapunyitó szerkezetet. Végül aztán sikerült, és a hatalmas rézkilincs engedett, így aztán beléphettem a feltáruló ajtó résén. Még átfutott az agyamon, hogy minek félfogadási idő, ha itt az ember oda sétál, ahová és akkor, amikor akar, de aztán gondolatban csak legyintettem egyet, és léptem pár lépést a hatalmas márvány csarnokban.
   Egyszerre csak úgy éreztem, mintha már jártam volna itt, de nem tudtam volna megmondani, hogy mikor, vagy miért. Mindenesetre furcsa volt, hogy nem is nagyon tétováztam, a lábam határozottan vitt az egyik lépcsősor felé, pedig volt belőlük négy is. Amikor aztán legyőztem az újabb fokokat, egy hosszú folyosóra értem, melynek torkolatánál egy óriási asztal állt, tele aktákkal és papírhalmokkal. Az asztal mögött pedig egy megtermett ember, nálam legalábbis kétszer magasabb. Első pillanatban azt hittem, hogy alszik, mert olyan mozdulatlan volt, mint aki éppen nincsen magánál, de aztán, ahogy közelebb léptem, horkantott egy hatalmasat, és mennydörgő hangon megszólított.
   – Már ideje volt! – kiáltott rám. – Mit gondolsz, nekem végtelen az időm?
   Azzal csörögve felállt, kilépett az asztal mögül és megállt az íróasztal előtt. Először én sem hittem, de nem mondanám, tényleg pléhből volt. Még a sisakja is, de szerencsére a fejvédő nem takarta el az arcát, így látni lehetett a szemeit, és a kétoldalt lekonyuló hatalmas bajuszát. Te jó ég, hiszen az is kék!
   – Végtelen! – feleltem.
   – Micsoda? Mi végtelen? – faggatódzott.
   – Hát azt kérdezted az előbb, hogy neked végtelen-e az időd. Arra feleltem, hogy igen. Mert a kapu mellé ki van írva, hogy…
   – A tábla, mi? – vágott a szavamba. – Le kell már cserélnem azt a táblát. 
   Megvakarta az oldalát, aminek olyan hangja volt, mintha valahol két vonat ütközött volna össze. Tényleg, lehetnek itt vonatok? – ötlött fel bennem a kérdés, teljesen feleslegesen.
   – Na, akkor, ha már itt vagy, beszéljünk. 
   – Köszönöm – feleltem, és kezdtem arra gondolni, hogy nem is olyan vacak ez az álom. – Szabad megkérdeznem, hogy miért vagyok itt?  
   Pléh kapitány csípőre tette mindkét kályhacsőre emlékeztető karját, és a válasza közben még a bajusza is lebegett a levegőben.
   – Marha nagy bajban vagy fiam! – vágta hozzám a mondatot, amitől megint csak kezdtem nem jól érezni magam.
   – Milyen bajban? – kérdeztem.
  – Valamit nagyon rosszul csinálsz odaát – és hatalmas pléh karjával valahova kimutatott az ablakon. – Olyan rosszul, hogy az angyalok megfújták a vésztrombitákat és még a hatalmas urunk is megingatta a fejét.
   – Megingatta? – kérdeztem hitetlenkedve.
   – Meg.
   Ha megingatta, akkor megingatta – gondoltam. Sajnos úgy tűnik, hogy nekem ingatással és ingatás nélkül is lőttek. De azért jó lenne még valamit kideríteni a dologról, mielőtt a pléhbános felmászik a toronyba, hogy félreverje a legszebbik harangját.
   – És az mit jelent?
   – Katasztrófát!
   – Értem – feleltem, pedig dehogyis értettem. – Van talán valami megoldás?
   – Van hát – válaszolta, és elnevette magát. – Hahahaha!
   – Mi ilyen mulatságos? – kérdeztem megszeppenve. Nem elég, hogy nekem harangoztak, ez még itt ki is nevet?
   – Áááá, semmi – nevetett tovább. – Én csak azon nevetek, hogy milyen ijedt az arcod, pedig semmi okod nincs rá. Éppen azért vagy itt most, hogy ne legyen.
   – Tessék?
   – Bizony, hahaha! Jól elrontottál mindent, pont úgy, ahogy az Elrettentő Példa Tankönyvben le van írva. De hát nem emlékszel? Te is olvastad!
   – Én?
   – Úgy, úgy! De ne nézz már ilyen ijedten rám! Az, hogy itt vagy, az azért jó, mert mindent helyre lehet hozni, érted?
   – Ja! – mondtam, és közben arra gondoltam, hogy semmit sem értek. Ráadásul ez a Pléh kapitány is inkább látszik ápoltnak egy elmegyógyintézetben, mint valami jóságos segítőnek, aki segít helyrehozni, amit állítólag elrontottam. – És hogyan lehetne azt az izét… helyrehozni?
    Pléh kapitány legyintett egyet, és visszaült az asztal mögé. Lassan lehervadt a mosoly az arcáról, és beletelt néhány majdnem örökké tartó másodpercpbe, mire megint megszólalt. A hangja azonban most nem volt érces, inkább halk, és simogató.
    – Figyelj jól rám, fiam! – kezdte. – Tudod, mi mindent jól látunk innen, azt is, ha valami jót cselekedsz, és azt is, ha valami rosszat. És azt is jól látjuk, ha csak  zötykölődsz életed ladikján, miközben azt gondolod, hogy minden ellened van, és a Mindenható is elhagyott téged örökre. Az a szerencséd fiam, hogy van a lelkedben hit! Sokszor meginog ugyan, de kitart, amikor a legsötétebb órák találnak rád. Ha azt gondolod, hogy ezt az egészet most álmodod, vagy, hogy meghaltál, akkor nagyon tévedsz! Annál sokkal, de sokkal jobb dolog történik veled! Én lehetővé teszem neked, hogy máshogyan lásd a világot, és az életedet! És azt is megengedem, hogy bele pillants, miért születtél most le. Hogy meglásd a félelmeid nem feltétlenül rossz dolgok, olyanok, mint a házőrző kutyák. Csak te már annyi ilyen kutyát tartasz, hogy a házadból is félsz kilépni. Kérlek, ezt ne úgy vedd, mint szemrehányást, ez bizonyos szempontból sokkal inkább dicséret. Azonban előre megmondom neked, nem fogsz receptet kapni, se térképet, se semmi olyat, ami helyetted oldja meg a feladataidat. Én csupán visszaviszlek az origóhoz, hogy úgy láthass magadra, mint a kezdet kezdetén, érted?
   Bizonytalanul bólintottam, és a torkomba kúszott a félelem. Egyelőre nem tudtam megmondani miért, de az, hogy szembe kell néznem életem összes félemével, az pokolian hangzott. Egyesével is nehéz. Vagy talán nem is erről beszél?
   – Hát mit tagadjam – mondtam – nem érzem magam mostanában jól a bőrömben. Tudod én egészen mást képzeltem el a világról, és benne az emberekről.  Nekem már túl sok a gonoszság és túl sok a rossz.
   – Ezért aztán berendeztél magadnak egy világot, ami csak benned lakozik, és még azt is jól körülvetted falakkal, igaz?
   – Igen – feleltem, – de nem érzem azt, hogy ez bűn lenne. Ez inkább menekvés a borzalmas valóság elől.
   Pléh kapitány vagy egy percig nem szólt semmit sem. Matatott a hatalmas asztalán, és még dünnyögött is valamit hozzá. Nyilván keresett valamit, és bosszantotta, hogy nem találja. Aztán nagy sokára elvigyorodott, és felemelt egy kicsi füzettömböt, aminek a tetejéről már hiányzott néhány lap.
   – Megvagy! – mondta, és rám nézett. – Hát most itt a lehetőség, hogy változtass a rosszon. Szeretnéd?
   – Persze, hogy szeretném! Csak azt nem tudom, hogyan lehet? 
   Pléh kapitány megint elmosolyodott.
   – Majd megtudod, és aztán nevetni fogsz az egészen!
   – Az jó lenne!
   – Jó lesz, biztosan! Nálunk ma már majdnem karácsony van, 23.-a éjjel. Ugye tudod?
   – Nem tudtam, de szeretem a Karácsonyt.
   – Az jó, nagyon jó. Akkor tépj egy sorszámot! – tolta elém a kis tömböt. Akárhogy néztem azonban a tömb üres volt, semmilyen szám nem volt rajta, és más egyéb sem. Kérdőn néztem rá, de a nagy kapitány csak bólintott.
   – Csak tépj! Meglátod, lesz rajta szám! 
   Kicsit hitetlenkedve, de letéptem a legfelsőt, aztán ránéztem a kis cetlire, de még mindig nem volt rajta semmi sem.
   – Gyere! – intett felém, és elindult a folyosó irányába. Alig lépett azonban három nagyot már meg is állt. – Lesz itt egy tükör, ha belenézel, ne lepődj meg.   Most nem olyan a tested, ahogyan megszoktad!
   – Ezt hogy érted? – kérdeztem gyanakodva.
   – Hát most nem az vagy, aki most vagy. Érted?
   – Nem én!
   – Nem baj, nézz bele!
  Óvatosan közelebb léptem, és belekukkantottam a hatalmas tükörbe, de bárcsak ne tettem volna. Olyan ijedt lettem, és olyan kétségbeesett, hogy először szavaim sem voltak sőt, a hangom is elveszett valahol menet közben. A tükörből ugyanis a gyermekkori önmagam bámult vissza, olyan nyolc-kilenc éves korom környékéről. Ez agyrém! Hogy lehet ilyen? Ez csakis valamilyen rémálom lehet!
   – Na, ugye! Nem az vagy, aki vagy, megmondtam!
   – Hát nem! – feleltem rekedten.
   Léptünk még pár lépést, aztán a kapitány megint megállt.
   – Innen már egyedül kell menned. De ne aggódj, igazából nem leszel egyedül.
   – Ezt hogy érted?
   – Majd meglátod – intett a hatalmas kezével. – Csak menj már, mert fáraszt ez a sok beszéd!
   Azzal sarkon fordult és döngő léptekkel elindult az asztala felé, de sosem ért oda, mert az alakja hirtelen áttetszővé vált és eltűnt a semmiben. Azon tűnődtem, hogy most aztán mi legyen? Mi van, ha így maradok, örökké gyerek? Vagy az nem is lenne olyan rossz? De hát nekem munkám van, meg millió kötelezettségem, az nem számít? Hirtelen eszembe jutott a jegy, amit a kapitány letépetett velem a tömbről. Előkotortam a zsebemből, nem is tudom, miért, hiszen láttam, hogy nincs rajta semmi. A legnagyobb megdöbbenésemre most már volt. Méghozzá egy szép nagy szám, aranyszínű tintával festve. 23. Hát eddig ezzel meg is volnánk, akkor tehát meg kell keresnem a 23-as ajtót – gondoltam. Szép lassan lépkedtem a folyosón, és némiképpen összezavarva is. A számok ugyanis nem egymás után következtek, hanem zagyva összevisszaságban. Sóhajtottam egy hatalmasat, aztán elindultam megkeresni az én ajtómat.

III. Egyedül

   Szerencsére nem kellett sokáig kóvályognom a folyosón, a harmadik ajtó a 23-as volt. Félve nyomtam le a kilincset, nem mintha tartottam volna bármitől is, de hát ebben a zavaros világban semmi sem az, aminek látszik. Akkor pedig semmiképpen nem árt az óvatosság. Csak azt tudnám, hogy miért kellett visszabújnom a kisfiú korombeli testembe? Mi lehet ennek a jelenetősége? Van egyáltalán?
   Beléptem az ajtón, aztán eltátottam a számat. Egy hatalmas teremben találtam magam, kívülről nem is várná az ember, hogy a szoba ekkora lesz. Fényűző berendezéseket láttam mindenütt, étellel roskadásig telt asztalt. A szoba sarkában pedig egy hatalmas fenyőt, ami karácsonyi díszbe volt öltöztetve. Mi lehet ez a hely? Óvatosan közelebb léptem az asztalhoz, és belehallgattam a csendbe, hátha jön valaki, de senki sem jött. Viszont az asztalon ínycsiklandó falatok sorakoztak, és a közepén egy hatalmas, többemeletes torta. Na, jó – gondoltam, – volt már ilyen marha álmom, ha nagyon megerőltetem magam, talán emlékszem is rá. De azt mondják, minden álomnak meg van a maga jelentősége, ennek vajon mi lehet?
   Sokat nem törhettem ezen a fejem, mert a szobában a fény lassan kihunyt és a szemközti falra akasztott hatalmas tévé megelevenedett. Néhány pillanatig vibrált, aztán egy gyönyörű nő arca bukkant fel a képernyőn. Halk zene is hallatszott, de az hamar elhalt, miután a nő beszélni kezdett.
  – Köszöntelek időn kívüli! – és meghajolt. – Biztosan csodálkozol, hogy ilyen fogadtatásban van részed. Sajnos a jelenlegi helyzetben nem tudunk személyesen találkozni. Kérlek, helyezd magad kényelembe, szeretnék neked elmesélni valamit.
Kis szünetet tartott, talán azért, hogy valóban elhelyezkedhessek, mindenesetre szót fogadtam az ismeretlen nő kérésének. Mintha látott volna, mert nem sokkal később folytatta.
   – Szóval Isten hozott, azaz – mosolyodott el – Isten küldött az Odaát-kastélyba. Amint látod, nálunk is karácsony van, bár itt minden nap egyforma boldog, nem úgy, mint ott, ahonnan átruccantál hozzánk. Bizonyára csodálkozol, és nem értesz semmit sem, de reménykedem, mire itt este lesz, addigra helyükre kerülnek a dolgok, és te boldogan fogsz visszatérni oda, ahonnan elmenekültél.
   – Micsoda? – gondoltam. – Honnan menekültem én el? Hiszen én otthon fekszem a saját ágyamban, és most ebben a kisfiú testben kalandozok itt, fogalmam sincsen, miért.
   – Azért kerültél ide, mert úgy látszik, teljesen elveszítetted az utadat, és szem elől tévesztetted a célt is, amiért leszülettél. De ne aggódj, mi most segítünk, hogy visszatalálj az utadra. Biztosan nem emlékszel már, de hogy is emlékeznél, lassan ötven esztendő telt el, és ittál is a felejtés vizéből. Innen születtél le, ebből a szobából.
   Ijedten néztem körül. Mi van? Miről beszél ez a nő?
   – Nem hiszed, ugye? – mosolyodott el még jobban. – Pedig így van. Magam beszéltem veled, amikor elindultál azon a folyosón, amin most visszajöttél. Azt mondtad nekem, hogy tudod, nehéz lesz, talán lehetetlen, de meg akarod csinálni! És még azt is mondtad, hogy nem leszel magad, mert most ezt nem vállalnád egyedül. Az már lehetetlen lenne. Én erre csak annyit mondtam neked, hogy még. Még lehetetlen, de majd nem lesz az. Arra is emlékszem, amikor az előző életedből visszatértél. Akkor azt mondtad, sosem akarsz többé leszületni. Túlságosan fájdalmas és túlságosan nehéz ez az egész. Aztán mégis megtetted. Valaki miatt…
    A képernyő kimerevedett, és úgy is maradt. Mintha időt akarna adni, hogy átgondoljam a hallottakat. De nem tudtam, mit kellene ezen végiggondolni, hiszen semmire sem emlékszem. Ha már visszarángattak ide, legalább az emlékeimet is visszaadták volna. Micsoda vacak eljárás ez? Arra gondoltam, hogy játszom egy kicsit a mérgeset, meg a durcást. Elvégre akaratomon kívül kerültem ide, és nem kértem, hogy kéretlen tanácsokat adjanak! Uramatyám, vagy mégis? Hiszen annyiszor mondtam este lefekvés előtt, és ébredés után, hogy kérlek Istenem, segíts! Mi van, ha ez most mind azért történik velem?
   – Látod, lassan összeáll a kép! – folytatta a nő. – Nem sokára minden a helyére fog kerülni. Még az is, amiről most azt gondolod, hogy értelmetlenség. Vagy nem fontos. Odaát, ahol most élsz, más az értékrend, mint itt. De az érzéseket csak ott tudjuk átélni. A jókat és a rosszakat is egyaránt. Olyan érzékenységet választottál erre az útra, amit csak kevesen mernek. Ez majdnem olyan, mintha pajzs nélkül mennél a háborúba. Persze ennek csak odaát van értelme, itt nincsen. De itt, az Odaát-kastélyban azért pontosan látjuk, milyen dolgok folynak „odaát”. Így ennek most két értelme is van, attól függően, hogy éppen érkezel, vagy indulsz, vagy éppen, úgy, mint most, kiesel az időből, mert eltévesztetted a célt, vagy egyszerűen csak arra vágysz, hogy végy egy nagy levegőt. Érdekes dolog ez, mert amikor itt vagy, vágysz a titokra, és arra, ami odaát van. Amikor pedig ott vagy, arra a titokra vágysz, amit magad mögött hagytál. Keresed a forrást, az okokat, és azt a végső rejtélyt, ami minden kérdésedre választ ad. Megnyugtatlak, nincs ilyen. És ezt ne felejtsd el soha utad során. Tudod, sokan összekeverik a Lelket az Egóval. A Lelked te vagy, az egó pedig a védelmeződ. De a világ odalent most nagyon eldurvult, és sokan szabadjára engedik az egót, elnyomva önnön igazi lényegüket, Lelkünk esszenciáját. Ezért van olyan sok szomorú ember odalent, tudod?
   Majdnem válaszoltam neki, de aztán rájöttem, hogy ez csak egy televíziós adás. Ha egyáltalán az, mert ebben a világban valahogy minden olyan furcsa. Egyébként nekem mondja, hogy eldurvult? Majd belehalok minden nap. Inkább azt mondaná meg, hogy hogyan védjem magam meg ezektől a durvaságoktól. És még hogy érzékeny lélek, ezt is rám kenik, hogy én választottam? Én csak… Istenem, fogalmam sincs, mit akartam… De az biztos, hogy nem ezt. Nem fájdalmat és szenvedést, meg kínlódást, érzéketlen embereket. Miért nem azt mondják el, hogy hogyan lehetek jobb, vagy, hogy mit tehetnék a világért? Hogy legalább egy kicsit jobb legyen? Vagy az is lehet, hogy ők sem tudják?
   – De nem ezért hívtunk vissza, hiszen a lényeget te is tudod. Elég, ha mélyen önmagadba nézel. Csak legyél elég bátor, hogy Lelked sugallatát elhidd, és véghez vidd. Most arra kérlek, ebédelj meg, egyél mindent, amit csak kívánsz. Aztán nem soká érkezni fog valaki, aki teljesen bizonyos, hogy a legnagyobb segítségedre lesz. Köszönöm, hogy ezt elmondhattam neked. Ha majd letelik odaát az időd, akkor találkozunk itt, az Odaát-kastélyban. Légy boldog és sikeres. És élj át fantasztikusan gyönyörű dolgokat. Isten vigyáz rád! – még egy utolsó mosoly és a képernyő elsötétedett.

IV. A kislány

   Azon viszont meglepődtem, hogy minden ételnek olyan nagyon földi íze volt. Régen nem ettem ilyesmit, de most mazsolás kuglófot választottam, forró kakaóval. Mert csodálatos, de a kakaó forró volt a kancsóban. Miközben a hatalmas széken falatoztam, azon tűnődtem, hogy nem is lenne olyan rossz, minden éjjel ilyesmit álmodni. Vagy legalábbis nagyon hasonlót. Talán a felénél járhattam a kuglófnak, amikor lenyomódott a kilincs, és a szemben lévő ajtó kinyílt, de nagyon lassan. Egy kicsi lány dugta be a fejét a nyíláson. Rám meresztette nagy kerek szemeit, aztán kutakodva szétnézett a szobában is. Megnyugodhatott, mert belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. Egyik kezében hatalmas baba volt, de nem olyan szokványos, hanem amolyan rongyból készült. Hatalmas piros orra volt, és olyan vastag fonalból készült haja, mint amivel subázni szoktak.
   Megcsodáltam a babát, aztán a kislányt is. Közelebb lépett az asztalhoz, és úgy két lépésre megállt. Picit oldalra fordította a fejét, és nézte, ahogy a kezembe fogom a bögrét.
   – Szia! – mondta és elmosolyodott.
   – Szia! – feleltem. – Kérsz kakaót, vagy kuglófot?
   – Kérek – mondta nemes egyszerűséggel, és felkapaszkodott a mellettem lévő székre. A babát az asztalra ültette, hátát nekitámasztva az egyik hatalmas gyertyatartónak. Tölteni akartam neki a kancsóból, de megelőzött. Ügyes mozdulatokkal kiszolgálta magát, és vágott egy vékony szeletet a kuglófból. Lopva rápillantottam. Ki lehet ez a lány?
   Néhány percig szótlanul falatoztunk, közben azon gondolkodtam, hogy mit is mondhatnék. A tévéből a nő, azt mondta, küld valakit. Ő lenne az? Szerencsére nem kellett sokat törnöm a fejem, mert a lány megszólalt.
   – Nem sokat beszélsz.
   – Nem – feleltem megszeppenve. Valóban nem voltam szószátyár, főleg mostanában nem. Megint kínos csend következett.
   – Nem emlékszel rám, ugye?
   – Nem, ne haragudj – feleltem. – Szinte semmire nem emlékszem, erről a helyről.
   – Nem baj! – mosolyodott el. – Majd emlékszel, ha szükséged lesz rá. 
   Ezt nem nagyon értettem, és nem is tudtam mit mondani. Leugrott a székről, és az ablakhoz szaladt.
   – Akarsz csillagokat nézni?
   – Fényes nappal? – kerekedett el a szemem, mert nem is olyan régen még teljesen világos volt odakint.
   – Már este van – mondta, és elhúzta a vastag anyagból készült sötétítőfüggönyt. Valóban sötét volt odakint. De amint felnéztem az égre, annyi rengeteg csillagot láttam, hogy elcsodálkoztam. A Földről nem lehet ennyi sárgán lüktető csodát látni.
   – Mennyi csillag! – szaladt ki a számon.
   – Lelkek.
   – Tessék?
   – A csillagok, amiket látsz, azok Lelkek.
   – De miért vannak az égen?
   – Az útjukat keresik. Van, aki most indul, és van, aki most érkezik.
   – Honnan?
   – Hát a Földről, te buta! – kacagta el magát. – Ezt sem tudod?
   Szomorúan lehajtottam a fejem. Szégyelltem, hogy ilyen keveset tudok.
   – Nem tudtam, ne haragudj!
   – Jaj, dehogy haragszom, te csacsi! Segíteni vagyok itt.
   – Tényleg? – kérdeztem, és igyekeztem egy kicsit elmosolyintani magam. Talán illene hálásabbnak látszanom.
   – Igen – felelte, és kicsiny orrát az ablakhoz nyomta. – Látod azt a nagy fényes csillagot?
   – Látom. Nagyon nagy.
   – Igen, de nem ezért fontos, hanem azért, mert az az otthonod.
   – Tessék?
   – Bizony, ott laksz, amikor éppen nem a Földön vagy. És én is. Földi nyelven szomszédok vagyunk – mondta és elkacagta magát. – Szomszédok, jó mi?
   – Hát… igen. Jó…
   – Majd ha befejezted ezt a földi életedet, akkor megint találkozunk itthon. 
   Felnéztem arra a ragyogó csillagra, és gondolkodni próbáltam. Hogy is van ez? Amikor élek, akkor a Földön vagyok, amikor nem, akkor azon a csillagon?
   – Mi annak a fényesnek a neve – faggatóztam.
   – Főnix – felelte. – De igazából nem is csillag, hanem bolygó.
   – Valóban? – kérdeztem, de nem tudtam, mit kezdhetnék ezzel az információval. – Vajon miben is segíthetne ez a kicsi lány? Életem pokolian alakult az utóbbi években. Olyan egyhelyben toporgós lett, ami talán nem is lett volna olyan nagy baj, de az egyhelyben toporgás az azt jelentette, hogy a mókuskerék minden nap ugyanazt a poklot hozta magával. Sokszor éreztem, hogy talán már nem is bírom tovább, kiszállok, akármit is jelentsen ez. De persze sosem szálltam ki. Mások azt mondanák biztosan azért, mert erős vagyok, de én tudom, hogy azért, mert muszáj kitartanom. És azt is tudom már, hogy előbb-utóbb az ember minden poklot megszokik. Akármilyen furcsa is ez. Igaz, nem azonnal. Szépen, lassan, fokozatosan. Először a jókedv tűnik el, és a nevetés. Aztán a színek is. Te érezted már azt, hogy a piros is és a kék is ugyanolyan szomorú szín? Meg az összes többi… ?
   – Most is szomorú vagy? – kérdezte, és csípőre tette kicsi kezét.
   – Igen – feleltem, – szomorú. De nem miattad, ugye tudod?
   – Persze, hogy tudom! Neked kiesett betegséged van.
   Rámeresztettem a szemeimet, mert azt hittem nem jól hallok, ezért rákérdeztem.
   – Milyen?
   – Kiesett. Ezt azokra szoktuk mondani, akik leszületnek a Földre, és a sok megpróbáltatás miatt elfelejtik, mi a feladatuk, és miért születtek éppen oda, ahova. Érted?
   – Nem tudtam, hogy ennek külön neve is van – lepődtem meg újra. – És sokan szenvednek ebben a betegségben?
  – Millióan – legyintett. – De nálad azért rosszabb a helyzet, mert amellett, hogy elvesztetted az utadat, önmagadat is elvesztetted, és mindezért magadat okolod. Beleragadtál egy nagy mocsárba, és se előre se hátra.
   – Sok ilyen embert ismerek – mondtam egy kis idő után. – Őket is visszahozzátok?
  – Úgy, mint téged, csak keveseket. A nagy részét visszahívjuk az életből, hogy egy újat próbálhassanak. A másik világban akkor meghalnak, hogy újra megszülethessenek. De most ne mással foglalkozzunk, hanem inkább veled. Akarsz játszani?
   – Ezt hogy érted?
   – Hát… ott a karácsonyfa. Biztosan találunk alatta valami szép játékot. Na?
  – Jól van – adtam meg magam, és azon tűnődtem, hogy milyen képtelenséget fogok összeálmodni még ezen az éjjelen. Letérdeltünk a fa alá, és tanácstalanul néztük az ajándékhalmot.
   – Mennyi doboz – mondta a kislány. – Akarod te kezdeni?
   – Nem – ráztam meg a fejem. – Kezd te, lányoké az elsőbbség.
  – Köszönöm! – kacagta el magát újra. Csodálatos, gyöngyöző kacagása volt, és olyan nagyon felszabadult. Vajon mikor kacagtam én így? Nem is emlékszem… Közben az ölébe vett egy kicsiny dobozkát, és óvatosan kezdte kikötni a masnit rajta. Hogy mihez nincs türelme?
   – Segítsek? – kérdeztem, mert hát így lehet, sok időt kell várni a játékra.
  – Ne! Ezt ki kell élvezni!
   – A kicsomagolást?
   – Azt. A masni kikötözése közben van időd felkészíteni a Lelkedet annak a csodának a befogadására, amit az rejt. Ezért kell lassan bontani, érted?
  Hát nesze nekem! Mindig türelmetlen voltam, lehet ezzel sok mindent el is rontottam. Még hogy felkészülni, én már most készen vagyok bármilyen örömet befogadni, és kész! Mit kell ezen annyit vacakolni? Szólni azonban nem szóltam, csak bámultam, ahogy kicsiny ujjaival végül kibontja a szalagot. Óvatosan lefejtette róla a papírt, és nagyokat szuszogott mellé.
   – Jaj, de szép – emelte magasra a dobozt. – Egy kis főzőkészlet, látod? Vannak benne csészék is, akarod, hogy főzzek neked teát?
   – Hát… akarom… – feleltem, és nem árultam el neki, hogy nem nagyon szeretem.
   – Van piros, sárga, zöld és kék színű csésze. Te melyiket kéred?
   – A sárgát.
   – Biztos?
   – Hát… fontos ez?
   – Jaj, hát persze, hogy fontos! A színek nagyon fontosak, azt hittem tudod!
 – Igenis tudom! – vágtam rá mérgesen, mert bosszantott, hogy ez a kicsi lány mennyivel többet tud nálam. Elvégre én már lassan… istenem, de megöregedtem… – gondoltam, és lehajtottam a fejem. Néhány pillanat telt csak el így, aztán a kislány megszólalt.
   – Kész – és felém nyújtotta a sárga csészét. – De vigyázz, mert forró!
   Úgy vettem át a csészét, mintha rettenetesen vigyáznék. Óvatosan a számhoz emeltem és eljátszottam, hogy belekortyolok.
   – Nagyon finom – dicsértem.
   – Köszönöm! – mosolygott. – Fontos, hogy az első csészét neked adtam.
   – Miért fontos?
   – Majd később meglátod!
   Nem akartam erőltetni a dolgot, így aztán csendben maradtam, bár a csészével a kezemben elég esetlennek éreztem magam.
   – Most te jössz! Neked kell kibontanod egy ajándékot.
   – Melyiket? – kérdeztem és a hatalmas dobozhalomra emeltem a szemem.
   – Amelyiket csak szeretnéd. Mindegy melyiket választod, az lesz benne, ami a tiéd.
   – Az hogy lehet?
   – Csak – felelte, és elnevette magát. – Ez itt így megy.
  – Hát jó – mondtam és kiválasztottam egy hosszúkás dobozt, alig volt nagyobb tíz centinél. Azt hiszem azért választottam, mert nem mertem nagyot választani, nehogy kapzsinak tűnjek. Kicsit még meg is rázogattam, hátha a dobozka még azelőtt felfedi a titkát, mielőtt kibontom. Valami zörgött benne.
   – Megint türelmetlen vagy! – rótt meg a kicsiny társam. – Már azelőtt tudni szeretnéd mi van benne, mielőtt átélnéd a csomagbontás szertartását.
   Elszégyelltem magam, és ügyetlen ujjakkal próbáltam kibontani a masnit. Azt hiszem életem legnehezebb ajándék kicsomagolása volt. Rettenetesen féltem, hogy valamit rosszul csinálok, pláne így, árgus szemek kíséretében. Aztán nagy nehezen sikerült, és a papírt is a földre tettem. Remegő kezekkel bontottam ki a kicsiny dobozt, aztán meglepődtem… egy gyönyörű ezüst toll volt. És nem is akármilyen, szivárványszínekben játszó csodálatos darab. A szememhez emeltem, mert láttam, hogy az oldalába valamit belevéstek. A karácsonyfa fényénél sikerült is kibetűzni az írást. Ez állt rajta: Ha Lelkedben Dal van, vesd papírra azt, másoknak szüksége lehet arra a dallamra…
   – Ez mit jelent? – kérdeztem, mert még sosem kaptam ilyesmit.
   – Majd tudni fogod, amikor itt lesz az idő. Egyelőre csak őrizd meg ezt az ajándékot a Lelkedben, mert sajnos haza a Földre nem viheted.
   – Megőrzöm, megígérem. Te tudod, hogy ez mit jelent?
   – Tudom, de nem mondhatom el… még nem. De majd ha itt lesz az ideje, akkor igen.
   Biztos, ami biztos, azért zsebre tettem a tollat. Mit lehet tudni, hátha a kislány téved, és mégis hazavihetem. – Megint te bontasz?
   – Most nem! – rázta meg a fejét, amitől szőke hajfürtjei összevissza szálltak. – Talán később! Most inkább beszélgessünk, jó?
   – Jó – feleltem és felálltam a földről. – Miről szeretnél beszélgetni?
   – Mindegy – mondta, majd odaszaladt a nagy ágyra, és felkapaszkodott a szélére. – Csak beszélgessünk, jó?
  Odamentem én is, és leültem mellé. Micsoda álom ez, reggel feltétlenül megnézem az álmoskönyvben, hogy mit jelent. Csak még azt nem tudtam, milyen kulcsszó alatt is kellene keresnem… már egy regényt álmodtam itt össze magamnak.
   – Te mindig itt élsz a kastélyban? – találtam rá végre egy kérdésre.
   – Áááá, dehogy! Én is lent élek a Földön, csak akkor nem, amikor nem élek… tudod! – és elkacagta magát megint. – Olyankor ott élünk a Főnixen.
   – Ezt nem értem, akkor te is időn kívüli vagy?
   – Hát, ja! De nem magamért!
   – Nem?
   – Nem.
   – Akkor ezt úgy érted, hogy miattam vagy itt?
   – Jaj, hát persze, te csacsi! Segítenem kell neked, bár te nem emlékszel, de te is segítettél már nekem… néhányszor.
   – Hát valóban nem emlékszem – vallottam be. – De hogy tudsz segíteni nekem?
   – Megfogom a kezed, és visszaviszlek a jó útra.
   Hát ez jól hangzik – gondoltam. – Bár azt nem tudom, melyik a jó út.
   – Mitől félsz? – kérdezte, és oldalra hajtotta a fejét, hogy jobban lásson.
   – Hogyhogy mitől?
   – Érzem, hogy félsz? Mitől?
   Erre most hogyan lehet válaszolni? Hogy lehet elmondani, hogy az égegyadta világon mindentől félek. Még a félelemtől is.
   – Hogy alkalmatlan leszek – feleltem, hogy végre mondja valamit. – Hogy értelmetlenné válik az életem. Hogy nem fog szeretni senki sem, pedig én nagyon vágyom rá, érted?
   Elhallgattam, mert úgy éreztem már így is túl sokat mondtam. De a kislány szerint nem, mert a nagy kerek szemeit az enyémbe fúrta, és várta a folytatást. Mit mondjak még?
   – Nem tetszik az a világ, ott lenn, és én nem tudom, miért kellett elmenni innen, ha itt ilyen jó. Ott bántják egymást az emberek, érted? És engem is… bántanak. Sokan talán nem akarattal, de ha akarnák, akkor nem kellene bántanunk egymást nem?
   Megint elhallgattam, mert nem tudtam, hogy mit fog szólni hozzá a kislány. De ő még mindig nem válaszolt.
   – Én néha csak állok, és talán nem hiszed, de zokog a lelkem. Meg a szemem is, de azt nem szabad mutatni, tudod? – folytattam. – Kigúnyolnak, vagy kihasználnak érte. Sosem fogom megérteni, hogy miért bántja az egyik ember a másikat.
Vettem egy nagy levegőt, és összeszorítottam a szám. Mit akar még hallani a kicsi vallatóm? Hogy mondjam el neki az elmondhatatlant? Az én Lelkem is egy csillag ezen az égen, és az útját keresi. Lehet, hogy a csillagászok ki tudnák számolni, merre visz majd a sors, de csak a helyet tudnák megmondani, az érzéseket nem. És egyáltalán, miért kell nekem álmomban is szomorkodnom? Inkább nyugodtan kellene pihennem, holnap sok dolgom lesz megint.
   – Hát ilyenek – mondtam nagy sokára, mintegy a téma lezárásaként. Igazán nem szerettem volna panasz estet tartani. A naplóm már amúgy is pont ilyen, mint egy vásárlók könyve, ahová csak a dühös és elégedetlen vásárlók írnak hosszú litániákat.
   – Értem – válaszolta a kislány, de meg mertem volna esküdni, hogy nem érti pontosan. Hogyan érthetné egy kislány? Neki még babáznia kell, meg teát főzni kicsiny tűzhelyen, nem ilyen szomorú dolgokon rágódni. Nem is tudom, az előzőeket miért mondtam el neki. Teljesen összezavar ez a hely.
   – Néha kell zokogni, és persze kacagni is, tudod? Csak a Földön élhetsz át ilyesmit. Meg fogsz lepődni, de én pontosan tudom, hogy mi bajod van, és milyen érzések vannak benned. De ezeket neked kell megfogalmaznod, így találsz válaszokat és megoldásokat rájuk.
   – De van, amire nincs megoldás!
   – Még nincs megoldás! Légy türelmes, és ha valamit nem tudsz megoldani, tedd félre. Attól nem leszel kevesebb, hogy nem azonnal tudsz megoldani minden gondot.
  – Nem megy! – mondtam dacosan, de a dac nem a kislánynak szólt, hanem a tehetetlenségemnek. Utáltam ezt az érzést. Ilyenkor azt éreztem, hogy alkalmatlan vagyok, pedig mindenki azt várja, hogy én majd megoldom. De nem megy!
   – Most még nem megy! Majd menni fog!
   – De közben meg elmegy az élet…
   – Mert folyton azzal foglalkozol, amit nem tudsz megoldani. Inkább dőlj hátra és mosolyogj. Legalább néha. Aztán majd gyakrabban is.
   – De hogyan?
   – Nem tudsz mosolyogni?
   – Jaj, dehogynem tudok, de ha egyszer nincs rá okom?
   – Akkor mosolyog úgy, hogy nincs rá okod. Aztán majd egyszer csak lesz.
   – De csak a lükék vigyorognak olyankor, mikor nincs is rá okuk, nem?
   – Jaj, dehogy! Tudod mi az az edzés?
   – Már a sportra gondolsz?
   – Is. Az edzés az egy olyan elfoglaltság, amitől mindig jobb és jobb leszel az adott dologban.
   – Te most azt akarod mondani, hogy kezdjek el vigyorogni?
   – Azt! Meglátod, előbb utóbb okod is lesz rá!
   – Ez marhaság – legyintettem, de hirtelen megijedtem, nem bántottam-e meg a kis barátnőmet. Úgy látszik nem, mert folytatta.
   – Hát vagy ez, vagy az állandó szomorúság és félelem. Amelyiket választod. De annyit azért szeretnék neked elmondani, hogy annyi sors van, ahány ember.  És talán te is belátod, mindenkinek nem lehet mindig jó, hiszen egymástól függünk, és sokszor keresztezzük is egymás életét. Tudod az jó dolog, hogy minden alkalommal feljebb kapaszkodunk a tudás létráján, de hajlamosak vagyunk csupán felfelé nézni, és arra gondolni, hogy jaj, mikor érünk már oda. Néha meg kell állni, és visszanézni, honnan indultál, mit értél el… ezért vagy most itt. Ha összehasonlítod a gyermekkori önmagad, a mostanival, akkor látni fogod az ordító különbséget. Én azt is látom, hogy csak az utóbbi években annyit változtál, hogy akik ismernek, nem is értik. És mindegy, hogy irigyek rád, vagy utálnak ezért, mindenki nem szerethet. Hatással vagy a többi emberre, kinek úgy, hogy példakép vagy, kinek csupán irigység tárgya, és persze olyan is van, aki ezért utál téged. De az azért van, mert egyszerűen nem érti, hogy mit csinálsz. Még nem ért oda, ahol most te vagy. Sokan vagyunk az úton, és különböző helyeken tartunk, mindannyian tanulunk, fejlődünk.
   De vannak törvényszerűségek is ám! És akkor vagy a legnagyobb ellensége magadnak, ha a türelmetlenséggel elrontod azt, amit a sors neked szán. Semmi sem jön hamarabb, mint ahogyan jönnie kell, és csak akkor kaphatod meg, ha megértél rá, hogy befogadd. Se előbb se később!
  Szomorúan bólintottam, és arra gondoltam, hogy mégsem jó ez az álom. Valami spirituális könyvet olvashattam mostanában, amiatt lehet ez az egész.  Persze minden sejtemben éreztem, hogy igaza van. De attól még rossz volt hallgatni a valóságot.
   – Azt mondod, azért van annyi bajom, mert türelmetlen vagyok?
   – Inkább azért, mert folyton a jövőben jársz. Nem mondom, hogy sosem kell ott lenni, de mindig az nem jó.
   – Hát biztosan igazad van, csak tudod, sokat vagyok egyedül, aztán sokat foglalkozok olyan dolgokkal, amikkel lehet, nem kéne.
   – Majd erre is sikerül kitalálni valamit… esetleg egy jó hobbit.
   Lehajtottam a fejem és szomorúan néztem magam elé. Azt már nem is mertem megkérdezni, hogy honnan tud ez a kicsi lány ennyi bölcsességet. Ez a világ, vagy mit is mondok, ez az álom amúgy is ki van fordítva teljesen. Mert hát épeszű ember nem nevez el egy ilyen szép helyet Odaát-kastélynak. Rafaelről és a Pléh kapitányról nem is beszélve. Istenem, miért nem inkább egy szép rétről álmodok, ahogyan millió pillangó szálldogál, a levegő édeskés, és mámorító, messziről hajókürt hallatszik idáig, és még az állatok is nevetve állnak meg beszélgetni a nagy poros utak kereszteződésénél. Na, most miért nem ilyet álmodok?
   – Azt mondtad, hogy segíteni vagy itt. Megkérdezhetem, hogy mi az én életcélom?
   – Ezt nem mondhatom meg, ez tilos.
   – De miért?
   – Mert erre neked kell rátalálnod, hogy kiterjeszthesd benne a szárnyaid, és repülhess. Viszont segíteni tudlak a felszállásban, érted?
   – Értem – sóhajtottam. – Boldogan repülnék, csak tudnám merre.
   – Tudni fogod. Már most is tudod.
   – Mi? Én nem tudok semmit.
   – A válasz ott van benned. És a jelekben.
   Azzal leszállt az ágyról és az asztalhoz ment. Levette a babáját, és rám mosolygott. – Rendben lesz minden, meglátod. Csak rázd meg magad, és mosolyogj! Mindig! Mert ha nem, bánni fogod, amikor majd visszatérsz ide.
   – Már mész? – ijedtem meg, mert a kislány az ajtó felé indult.
   – Lassan mennem kell.
   – De én nem tudok semmit, kérlek, értsd meg, ugyanolyan buta vagyok, mint amikor idejöttem. Még kellene egy kis segítség…
   – Segíteni fogok, megígérem! De nem most, hanem odalent.
   – A Földön?
   – Hát persze!
   – És mik azok a jelek, amiket az előbb mondtál?
   – A jelek azok jelek! Mint a közlekedésben a jelzőlámpák. Csak nyitva kell tartanod a szemed, és a Lelked, hogy észre vedd. Azok terelnek a jó irányba.
   – De mi van, ha nem veszem észre?
   – Az baj! És azt javaslom, hogy légy szemlélődő és nyitott. Hidd el, még mindig jobb és kevésbé fárasztó, mint állandóan aggódni mindenen.
   – Hát… lehet… Majd igyekszem figyelni. Jó volt beszélgetni veled.
   – Nekem is.
   – Gondolod, hogy máskor is eljöhetnék ide, hogy megigyunk együtt egy teát?
   – Jaj, inkább ne! Mert az azt jelenti, hogy megint kiestél az időből. Majd lent találkozunk, és ott teázunk. Rendben?
   – Igen, rendben, és köszönöm – adtam meg magam. – De hogyan ismerlek meg téged? Gondolom odalent nem így nézel ki.
  A kislány ezen nagyot kacagott, és magához ölelte a babáját.
  – Te sem így nézel ki! De meg fogsz ismerni, mert akarjuk, hogy megismerjük egymást. Tudod mit? Támadt egy ötletem. Holnap írok neked. Egy levelet. Jó lesz így?
   – De biztos? Megígéred? Nem szeretnék csalódni…
   – Nem fogsz csalódni, amit mondok, az úgy is lesz. Te csak legyél ebben egészen biztos!
   – Köszönöm, de legalább elárulnád a neved?
   A kislány megint megrázta a fejét.
   – Itt nincsenek nevek, te csacsi. Itt mindnyájan egyek vagyunk. Odalent a Földön van csak máshogyan.
   És mielőtt megszólalhattam volna odafutott hozzám, és egy puszit lehelt az arcomra.
   – Erről majd megismersz, jó? – nevetett és gyorsan lenyomta a kilincset. – Vigyázz magadra – mondta, és gyorsan becsukta az ajtót maga után.
   Egyedül maradtam megint és nagyon furcsán éreztem magam. Sosem volt még ilyen nem is tudom milyen álmom. Jó lenne felébredni, vagy valahogy megnyugodni. Igen, megnyugodni, mert zaklatott voltam rettenetesen. Amúgy sem vagyok nyugodt mostanában egy pillanatot sem. De a csuda tudja, itt azért kicsit jó is volt lenni. Vajon hogyan fog ez az álom véget érni?
   Leszálltam az ágyról, és miután nem mozdult a szobában senki, úgy döntöttem, jobb, ha visszamegyek a kastély elé. Talán eljön értem Rafael, vagy valaki más, végül is mindegy, csak visszakerülhessek az életembe. Olyan jó lenne, ha néhány dolgot máshogy tudnék csinálni az életemben, mint eddig. Mindig mindenben okosan akartam dönteni, és egészen addig gondolkodtam, amíg rájöttem, hogy hiába minden, nem mindenre van megoldás, és vannak dolgok, amik nem is igazán rajtam múlnak. De abban igaza volt a kislánynak, hogy nevetni kell… sőt, talán kacagni… Kikacagni mindent, nehézséget, fájdalmat, kínlódást, megoldhatatlannak látszó problémákat. Mert ha ezt megtudjuk tenni, akkor észre vehetjük, hogy milyen csodálatos dolog élni, és részese lenni ennek a varázslatos kalandnak, amit itt a Földön úgy hívnak, hogy Élet.
   Lesétáltam a lépcsőn, majd kiléptem a kapun is. A sötétségben felnéztem az égre, és rámosolyogtam az ezernyi csillagra. Csodálatos volt azt érezni, hogy mindegyiket ismerem már, mert találkoztunk odalent, vagy talán idefent, és ha szóban nem is, de Lélekben már egészen biztosan „beszélgettünk”. Vajon én is így ragyogtam valamikor, és így fogom szórni a fényemet szerte a sötétségbe?
  Ez volt az utolsó gondolatom, aztán egyszerre csak eltűntek a csillagok, és eltűnt minden. Csak a vaksötét volt, és valami őrült berregés, amitől úgy megijedtem, hogy majdnem levegőt venni is elfelejtettem. Kellet egy pár másodperc, míg rájöttem, az ébresztőóra csenget, reggel lett egy pillanat alatt.
A Göncöl már nem volt a helyén, ami az este magával ragadott, és keleten a nap is kelni kezdett már. Istenem, milyen furcsa álom volt, és milyen különös volt az a kislány. Szinte magam előtt láttam, ahogy felém nyújtja a kis műanyag csészét.
   Megmasszíroztam a derekamat, biztosan rosszul feküdtem… valahogy nagyon törődött érzés vett erőt rajtam. Hirtelen eszembe jutott, hogy ma levelet kell kapnom attól a kis szőkeségtől. Majdnem elnevettem magam, még hogy levelet… Nem kaptam ilyesmit már ezer éve. Jobb lesz, ha inkább mással foglalkozol drága barátom, – mondtam magamnak, és nekiláttam a feladatoknak.
   Persze azért a nap folyamán sokszor gondoltam a kislány ígéretére. Mi lenne, ha mégis érkezne levél? Vajon ki lehet az, aki ír? Lehet, hogy már ismerem is? Hiába vártam azonban, nem érkezett semmi sem. Délelőtt sem és délután sem. Csalódottnak éreztem magam, és persze közben gyerekesnek is, hiszen hogyan is írhatna egy kislány az álmomból. Azért este még leültem a számítógép elé, elolvasni a híreket, meg valami mást is talán. Hirtelen elakadt a lélegzetem, mert valaki írt. Nekem! Istenem, mi legyen, meg merjem nézni? Jaj, persze, hogy megnézem, vágtam rá azonnal, hiszen a feladót ismerem! Megnyitottam az üzenetet, és elolvastam az írást. Szívem majdnem kiugrott a helyéről, és a Lelkem is őrülten zakatolt. Kétségem sem volt már, hogy ki az én szőke barátnőm, akivel az Odaát-kastélyban találkoztam. Így szólt a levél:
   – Szia! Olyan régen nem hallottam felőled, pedig kíváncsi lennék, mi van Veled? Ha van kedved és időd engedi, néha legalább így, az éteren keresztül beszélhetnénk. Szép estét kívánok!