Csend volt, leszámítva a kattogásokat, amelyeket a finom szerkezetek okoztak, ahogy mérték az idő múlását. Az órásmester nem lehetett magasabb úgy százötven centinél, és ormótlannak tűnő kezeiről senki nem mondta volna meg, hogy leheletnyi szerkezeteket képes megjavítani.
Ekkor láttam meg a barna ruhás, kámzsás szerzetest. Sietve szedegethette a lábait, mert csuhája szaporán libbent minden lépésnél, és a derekára kötött fonott kötél minduntalan az oldalához csapódott…
Fázósan összevonta maga előtt a karjait és megpróbálta elképzelni, hogy milyen lesz majd azután, amikor kilép ebből az életből. Mire fog emlékezni? Talán élhetett volna jobb életet is, vagy legalább jobban próbálkozhatott volna.
Olyan volt, mintha az idő is beledermedt volna ebbe az átláthatatlan fekete szövevénybe, örökre foglyul ejtve azt. Pedig én azt hittem, hogy az időt nem győzi le semmi sem. Az idő csak önmagát győzheti le talán, ha elfelejt továbblépni, mert esetleg egy pillanatot olyan szépnek talál, hogy belefeledkezik a látványába.
Az öreg csoszogva jött le a hegyoldalról. Néha megbotlott a kiálló macskakövekben, látszott, nehézkes minden lépte. Már esteledett, és a sziget, ahol leélte az életét, lassan esti fénybe burkolózott. Sós, halszagú pára ült meg mindent, de ő nem nagyon érezte, tüdejét már átjárta ez a levegő, enélkül már nem is tudott volna létezni.