Léghajó

LÉGHAJÓ 

A Mexikói-öböl felett egy hőlégballont sodor a szél, mindössze egyetlen utasa van, Louis Hugo, aki akarata ellenére került a gondolába. Eszméletlen volt, amikor a hajót magával ragadta a vihar, és csak ködös emlékképei vannak arról, hogy mi történt vele indulás előtt. Szerencsére üzemanyag van elégséges, de irányítani már képtelen az elszabadult szerkezetet. Az elemek játékszerévé válik, és ahogyan az idő telik, Louis úgy döbben rá arra, hogy eddig az élete is pontosan úgy hánykolódott, mint az elszabadult léghajó. Csigalassúsággal követik egymást a kényszerből ébren töltött órák, nem alhat el, mert akkor a vízbe zuhan, ami biztos halál lenne. Élete elfeledettnek hitt pillanatai bukkannak elő sorra, gyermekkorától egészen a közelmúltig, és mire feltűnnek Mexikó partjai, már arra is rájön, hogy miért kapta a sorstól ezt az embert próbáló utazást.

Megjelenés éve: 2020

Puhatáblás 200 oldal

ISBN: 978-615-00-9776-3

2 490 Ft

Louis úgy érezte a feszélyezettsége csökkent valamelyest, és csak egy pillanatra futott át az agyán, hogy Nora nagyon szép, túlságosan is az. Mi lesz, ha innen is menekülnie kell? Nem a nő elől, hanem a saját érzései elől, pedig olyan jó lenne megállapodni már valahol.

Egyáltalán hogy került ő ide? Egy ünnepelt író, akinek többször is derékba tört az élete, aki több alkalommal is felállt, amikor padlóra küldte az élet, és küzdött, harcolt, mert azt gondolta, ezt így kell. Vagy mégsem? Furcsa, hogy amit leír, az jó, amit tesz, már nem annyira, különben a magánélete is sikeres lenne. Vagy ez nem így működik, a hányattatásainak más oka van? Vajon miért nem sikerül neki semmi sem?

Norával aznap este csókolóztak először, amikor hazavitte a férfit. Még ott, a kocsiban. Feltámadt a szél és néha dühösen hozzávágott valamit az autó szélvédőjéhez. A nő leállította a motort, és ahelyett, hogy mondott volna valamit, áthajolt Louishoz és megcsókolta. Mi történik itt? – futott át a férfi agyán a gondolat, de csak egy pillanatig tartott és túlságosan erőtlen volt. Visszacsókolt, hosszan és élvezettel, pedig már azt hitte, hogy nem is tud ilyet. Kótyagosan szállt ki az autóból, a szél azonnal belekapott a ruhájába és a hajába, összevissza kócolva azt. Mámorítóan gyönyörű érzés volt. Azon az éjjelen nem sokat aludt, inkább csak forgolódott egész idő alatt. Mi ez, ami közte és a nő között alakul? Mit szül ide a sorsa már megint? Ő csak meg akarta írni a könyvét, amit talán az egyetlen kapaszkodónak vélt a normális élet felé. Igen, voltak ilyen gondolatai, hogy az írással elmúlnak a fájdalmai, és egyszer, ha majd elég sokat írt már, ismét normális életet élhet, de most itt van megint valaki, aki iránt érez valamit. A csuda tudja, hogy van ez, hiszen kétszer találkoztak és jóformán nem is tud semmit a nőről. Mi ez az egész hát megint?

Volt még néhány álmatlan éjszakája Nora miatt, de ahogy az idő telt, úgy nyugodott meg felbolydult idegrendszere. Találkozgattak, beszélgettek, és Louis kezdte azt érezni, hogy már várja a munka utáni esti együttléteket. A félelem, hogy ismét menekülnie kell, azonban sosem múlt el, szinte állandóan ott volt vele, és már előre rettegte a pillanatot, amikor majd ismét eluralkodik rajta a gyűlölt érzés.

Nora mesélt az életéről, az irodalomról, a gyermekkori álmairól, és mindarról, amit még szeretett volna átélni az életben. Csodálatos napok voltak ezek, és csodálatos találkozások. Még az is olyan észrevétlenül történt meg, amikor először ágyba bújtak, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna talán. Legalábbis így érezték.

Egy este aztán Louis unszolására Nora leült a zongora elé, és játszani kezdett. A férfi szinte elvarázsolva nézte a nő kecses alakját, ahogyan leül a hatalmas hangszerhez, néhány pillanatig csak nézi a billentyűket, majd amikor már érzi, hogy a zene angyalai ott ülnek mellette, akkor lassan játszani kezd. Talán az a legcsodálatosabb pillanat, amikor az első hang megszületik, és ott, abban a kissé roskatag házban, amelyben Nora felnőtt, ott születik meg a legszépségesebb boldogság. Az ilyen pillanatokat nem lehet tervezni, ezek mindig maguktól születnek, és sosem tartanak hosszú ideig, de amíg hatnak, addig valami egészen angyali csodát érez az ember, valami istenit, valami megfoghatatlant. Körbefonta őket a dallam, amely egyre bátrabban zengett, de így is eltelt legalább egy perc, mire Louis tudatáig eljutott, ez az ő dallama. Ezt hallotta odalent a ligetben, ezt játszotta neki a saját lelke, gyógyírként. Nora úgy játszott a zongorán, mintha csupán simogatná a billentyűket és ezek a mozdulatok olyan légiesen könnyűek voltak, és olyan gondoskodóak, hogy a férfi egyszeriben otthon érezte magát a nő mellett.

Aztán, amikor a zongora hangjai elültek és Nora felnézett a férfira meglepődve vette észre, hogy az sír. Nem csupán könnyezett, hanem úgy tört fel belőle a zokogás, mint valami nagyon mélyről jövő bánat-gejzír, amely azért született, hogy a sok idő alatt felgyülemlett szomorúságot és sorscsapást végre kimossa magából. Hosszú percek teltek el így, mire Louis végre valamennyire megnyugodott. Nora némán ült a zongoránál, és nem szólalt meg, hagyta, hogy a férfi kisírja magát. Sejtette, hogy valami nagy bánat érte, és talán most van az a pillanat, amikor átszakad a gát, és a víz elmos majd mindent, amire nincs szüksége már, hogy utána végre befogadhassa a boldogságot, amely odakint vár rájuk az ajtó előtt.

 

Louis megtörölte a szemeit, majd nehézkesen felállt. Ki akart menni az udvarra, talán kicsit szégyellte is magát, hiszen sírt egy nő előtt, de az ajtóig már nem jutott el. Nora odalépett hozzá és magához ölelte. Nem szólt semmit, csak megsimogatta a férfi fejét és ölelték egymást hosszú hosszú percekig. Louis nem is tudta, hogy mit érez. Felbolydult lelkében egyszerre dübörgött a fájdalom, és az édes boldogság. Vajon melyik űzi el a másikat? Melyik marad és melyik tűnik el végleg már? Úgy csókolták egymást, mintha nem lenne holnap, mintha ebben, az egész világot magában foglaló ölelésben kellene elmesélni egy egész élet szerelmét és boldogságát, és talán a félelmeit is. Nem tudta, hogy meddig álltak így, és azt sem, hogy közben mit gondolhat a nő, csak lopva mert rápillantani, de amit látott az maga volt a mennyország. Nora szemei is könnyesek voltak, de mellette valami mást is látott. Ígéretet, egy gyönyörű, boldog élet ígéretét, talán olyan boldog életét, amelyet nem élhetett át még sohasem. El sem köszöntek egymástól, amikor Louis hazaindult, mindketten tudták, hogy hamarosan újra találkoznak és akkor nem kell többé elengedniük egymást sohasem. 

Tudhatta volna, hogy Norával sem tarthat sokáig a dolog. Valamiért az élet az egyik pillanatban odaígért neki mindent, hogy aztán egyetlen pillanat alatt visszavegye azt. Mintha az irányítás egy komisz, nevelhetetlen gyermek kezében lenne odafent, és cseppet sem lenne tisztában azzal, hogy minden apró mozdulata ezer poklot hozhat neki idelent. 

Nora édesanyja végül egy októberi éjszakán halt meg. Az orvos azt mondta, hogy egészen egyszerűen elaludt. Ritka az ilyen békés átmenet, de a szerencsétlen öreg néni szenvedett már eleget, legalább az életének utolsó szakasza békében zárulhatott. A temetésen rengetegen voltak, Louis nem is gondolta volna, hogy az elhunytat ennyien szerették. Hatalmas virágkoszorúk vették körül a sírt, és amikor már mindenki elment, csak Nora állt még a frissen földbeleszúrt fakereszt előtt, Louis akkor érezte meg először, hogy baj lesz. Ott állt Nora mögött és egész lényével tudta, amit a nő még nem mondott ki, de ez már csak idő kérdése csupán, miszerint nem fog ebben a városban maradni, visszamegy New Yorkba, és oda ő nem fog vele menni.

Furcsa, hogy nem is vitatkoztak, és egyikük sem akarta rábeszélni a másikat arra, hogy változtassa meg a döntését. Mindketten tudták, hogy hiábavalóság lenne, és tisztelték egymást annyira, hogy ne is próbálkozzanak. A konyhában, a mosogató mellett itták meg a búcsúpoharat. Valójában nem volt búcsú, nem volt könny sem, mintha mindketten tudták volna, hogy a boldogságuk csupán egy tovasuhanó madár. Meg sem beszélték, de utoljára megölelték egymást, aztán Louis úgy ment ki a házból, ahogy annak idején, amikor a legnagyobb boldogság ígérete bukkant fel közöttük, némán és vissza sem nézve. Nem akart ott lenni, amikor másnap reggel a nő elutazik.

A november már úgy köszöntött rá, hogy ismét egyedül volt. Hidegek voltak a nappalok, így a kis szobájában írt, a rozoga ablak alatt, amely egyáltalán nem volt szigetelve, és átengedte a hideget, de a kilátás onnan olyan volt, mintha a béke szigetére látna rá. A táj mozdulatlan volt, és mivel a hó idén nagyon korán érkezett, csak a fenyők látszottak ki a fehérre havazott világból.

Éppen három hét telt el azóta, mióta Nora elment, és Louisnak ekkorra sikerült befejezni a könyvet. Üldögélt még egy kicsit, és bámulta a gépén villogó kurzort. Már csak a pontot kellett kitenni, az utolsó írásjelet és elkészült végre. Azt hitte, nem fogja tudni befejezni a regényt, de aztán valahogy mégis sikerült. Valamiképp belekérgesedett a lelke a szakításokba már, és bár úgy érezte akkor este, hogy egészen egyszerűen belehal a történtekbe, mégis sikerült összeszednie magát annyira, hogy eljusson eddig. Az utolsó pontig.

Fagyott keménynek érezte a lelkét, ha egyáltalán lehet ez. Valami olyasmit érzett, mint aki egy kis ladikban ragadt a hánykolódó tenger közepén, egyetlen evezővel, és csak húzza és húzza a lapátot, ha másért nem, hát becsületből, vagy látszatból, mert néha az embernek maga előtt is játszania kell, muszáj, kell a túléléshez. Akkor nem számít más, csak a csökönyös túlélés utáni hajsza, és nincs jövő sem múlt, csak a jelen van, ahol muszáj jól teljesíteni, mert különben az élet rögtön benyújtja a számlát. Ilyenkor kell a látszat, hogy az ember csinálja, inaszakadtáig, mert nem tud mást, egyszerűen nincs más, amibe kapaszkodhatna. Neki sincs más, csak az írás, nincs családja, nincs szerelme, nincs jövője, csak a most van.

És most, ha ráteszi a pontot a sor végére, mi marad neki? Mi marad, amibe kapaszkodhatna?

Hátradőlt a széken, és elvette a kezét a billentyűzetről. Még nem teheti rá a pontot, várni kell még, amikor már lehet. Ismét kinézett az ablakon, és a mozdulatlanságot nézte, ami most nagyon jól esett neki. Igen, most az kell, mozdulatlanság és béke, csak még egy kis ideig.