Kolmanskop gyémántjai

Kolmanskop gyémántjai

  A Namíbiában található kisváros, Kolmanskop izgalmas története 1908-ban kezdődött. Egy Zacharias Lewala nevű bennszülött vasúti munkás a sínekről lapátolta el a szél által ráfújt homokkupacot, amikor a lemenő nap fényében csillogó köveket pillantott meg a földön. Megdöbbentő felfedezést tett, hiszen, mint nem sokkal később kiderült, a kövek gyémántok voltak. Nem meglepő, hogy erre a hírre aztán nem sokkal később szerencsevadászok lepték el a települést gyors meggazdagodás reményében. Alig négy esztendő kellett csupán ahhoz, hogy 1912-re Kolmanskop, egy évi egymillió karátnyi gyémántot kitermelő településsé váljon.

  A kis német gyarmat-településből szédületes iramban egy egész város épült, üzletekkel, infrastruktúrával, kórházzal, és miután víz nem volt a sivatagos helyen, nagy tartályvagonokban szállították oda az éltető nedűt. 

  Hihetetlen, de még színházuk is volt, ahová a világ különböző tájairól érkeztek fellépők a helyi előadások mellé. Ezen felül itt volt először az afrikai kontinensen röntgen, és kötött villamos pálya is. Megdöbbentően gyors változás volt ez, főleg azon történelmi események fényében, hogy a gyémántmezők felfedezése előtt ezen a gyarmaton volt az emberiség egyik legvéresebb népirtása, melynek során több, mint 60 000 bennszülöttet – hererót öltek meg.

  1904 januárjában a herero nép fellázadt a német gyarmati uralom ellen, akik ennek hatására gyalázatos kegyetlenséggel végeztek a bennszülöttekkel. Akik nem a harcmezőn estek el, azokat a sivatagba száműzték, ahol élelem és víz hiányában vesztették életüket. A német katonák nem engedték, hogy a bennszülöttek bármilyen módon is elhagyják a Namíb sivatagot.

  Csak 2004-ben került arra sor, hogy a német kormány elismerje a népírtást, és bocsánatot kért az elkövetett tettekért. Kártérítést azonban az életben maradt leszármazottaknak akkor még nem fizettek. Erre csak 2021 májusában került sor, de nem a leszármazottak kapták meg a pénzt, hanem a népírtással érintett közösségek projektjei.

A város első meggazdagodottjainak könnyű dolga volt, hiszen csupán össze kellett gyűjteniük a felszínen található, homokszemek között megbúvó gyémántokat. A német vezetés azonban hamar tiltott övezetté nyilvánította a települést, ahová átlagembernek eleinte tiltott volt a belépés,  a feltárási jogok pedig kizárólag német kézen voltak.

  A népirtást túlélt bennszülöttek persze dolgozhattak a bányákban, de munkakörülményeik embertelenek voltak, és a hálóhelyül kinevezett barakkokban is rettenetesen mostoha viszonyok uralkodtak.

  A hatalmas siker ellenére a város népessége 1928-ban hirtelen fogyatkozásnak indult. Ennek az oka az volt, hogy rábukkantak a világ leggazdagabb gyémántmezőire, amely Kolmanskoptól 270 km-re délre, az Orange-folyó közelében terült el. A város lakói közül sokan csatlakoztak a dél felé tartó áradathoz, hátrahagyva otthonaikat és vagyonukat. Itt sokkal könnyebb volt a gyémántok kitermelése, és sokkal nagyobb mennyiségben is fordult elő. 

  Az 1950-es évek második felére az egykor nyüzsgő és oly véres történelemmel rendelkező város teljesen elnéptelenedett. Épületein az enyészet nyomai lettek felfedezhetőek, és a sivatagi homok lassan mindent kezdett eluralni.

  2002-ben egy magánvállalkozás, a Ghost Town Tours koncessziót szerzett Dél-Afrikától az 1990 óta független Namíbia kormányától Kolmanskop turistalátványosságként való kezeléséhez és fenntartásához. A cég külön engedéllyel szállít turistákat buszokkal a napjainkban is korlátozott hozzáférésű területre. Manapság akár 35 000-en is megfordulnak évente a szellemvárosban, jelentős bevételeket hozva a közeli tengerparti városba, Lüderitzbe.

  Azonban ez az állapot nem marad így örökre. Egy 2010-ben végzett állapotfelmérés szerint az állagmegóvási kísérletek és a turisták évi maximális számának korlátozása ellenére is folyamatosan pusztul az egész környezet. Sajnos a viharos történelemmel rendelkező város hamarosan az enyészeté válhat. Akik szerencsések, és láthatják még azt, ami a megmaradt, azok tanúi lehetnek egy olyan kornak és gondolkodásnak, amely nem sokban tért el a rabszolgatartó társadalomtól, sem ideológiáját, sem berendezkedését tekintve.

  Most még jól láthatók az Edward korabeli épületek, melyek többsége belülről is látogatható, és amelyek némelyike – a valósággal ellentétben – még úgy tűnik, egészen jó állapotban van. De hiába a száraz és meleg éghajlat, a sivatagi homok lassan az egész várost maga alá akarja temetni, azt a várost, amely tanúja volt az emberiség egy legvéresebb kegyetlenségének, az első népirtásnak.