Kőfejek a homokban

Kőfejek a homokban

       Éppen csak, hogy véget ért a maja tekercsek utáni hajsza, Agusta hadnagy máris újabb problémával találja szemben magát. Nem elég, hogy az ügyben való részvételéért felfüggesztették, most kénytelen részt venni egy másik akcióban, amihez ráadásul semmi kedve sincs. Testőri feladattal bízzák meg, de hamarosan rá kell jönnie, hogy itt megint semmi nem az, aminek látszik, és a nagy rohanásban már az sem világos, hogy ki üldöz kit? 

      A világ különböző tájain hirtelen felbukkannak a Lapodi dokumentumok, a mecénásuk repülőgép-szerencsétlenség áldozata lesz, bár ezt mintha senki nem akarná elhinni, a Kőfejek árnyékában pedig egy hatalmas csapda készül, amibe nem lehet tudni, hogy ki sétál be hamarabb. Felbukkannak az Ébredésből már jól ismert szereplők, hogy újra összecsapjanak megszállott ellenfelükkel, aki ezúttal egészen a Húsvét-szigetig üldözi őket. Megtudhatjuk, hogy mennyire lehet igaz a reinkarnáció, és Lapodi dokumentumai nyomán megismerhetjük egy hajdan élt hatalmas tudós utolsó, és egyben megrázó vallomását…

Hamarosan előrendelhető!! Várható megjelenés: 2021 december

– Ennyi? – érdeklődött Edison.

– Ennyi! Több nem is kell!

Edison összeszűkült szemekkel bámulta a hadnagyot, mintha azt akarta volna kideríteni, hogy a legutóbbi verekedésnél vajon a maradék eszét is kiklopfolták-e belőle. Nem tudni, mire jutott, mindenesetre igyekezett óvatosan fogalmazni.

– Nézd cimbora, én sem ma kezdtem ezt a szakmát, de azért jó, ha tudod, ennél több kell egy fogolyszöktetéshez. Valamiért ez a Schmidt nevű alak nagyon ragaszkodik a hölgy jelenlétéhez, és amint a mellékelt ábra is mutatja, pontosan tudja, hogy a nyomában járunk. Én azon sem lepődnék meg, ha már vissza sem mennének többet a szállodába, és azt a marhát elterelésnek hagyták csupán ott.

Agusta erre nem felelt, csak egyre jobban összeszorította a száját, aztán az öklével a tenyerébe csapott.

– A francba! Indulj!

– Hová? – kérdezte Edison, de közben engedelmesen beindította a motort. – Van valami ötleted, hogy hol lehetnek?

– Van! A repülőtérre, de mint az őrült!

Edison nem felelt, beletaposott a gázba, úgy tűnt neki is átvillanhatott az agyán, hogy amíg azzal a nagydarab fickóval ölelkeztek a hotelszobában, addig ők szép csendben kereket oldanak. Mekkora marhák voltak! Őrült tempóval haladtak a repülőtér felé, szerencsére nem volt nagy forgalom. Edisonnak nem ment könnyen a vezetés, mert a hadnagyot kímélendő ő ült a volán mögé, és folyton azt érezte, mintha valami kalodába zárták volna. Lehet, hogy tényleg le kellene adnia néhány kilót?

– Jó lenne tudni, hogy a saját gépükkel mennek tovább, vagy felszállnak valamelyik menetrendszerinti járatra. Ha az utóbbi, bottal üthetjük a nyomukat – mondta, és közben elrántotta a kormányt, mert túl nagy ívben került ki egy motorost, és fél kerékkel felszaladt a járdára.

– Bízzunk a szerencsékben – felelte Agusta és már két kézzel kapaszkodott az ajtóba, mert az autó elég rapszodikusan viselkedett. Nem sokkal később felbukkant a repülőtér északi oldala, itt mindössze egy kerítés választotta el őket a futópályától, jól be lehetett látni az egész hangár felőli oldalt.

– Ott vannak! – kiáltotta a hadnagy, és még a karját is kinyújtotta feléjük. A nagy kékeszöld hangár előtt egy kisgép állt, mellette néhány ember, de Agusta azonnal felismerte Laura alakját, ahogyan látszólag nemtörődöm módon állt a repülőtér betonján. – Ott! – tette még egyszer hozzá, mintegy nyomatékosítva a felfedezést, mire Edison bólintott, és egy apró manőverrel a kerítés mellett futó gyalogútra terelte az autót, mert úgy gondolta, hogy így hamarabb célt érnek.

A futómű irányából gyászos hangok hallatszottak, félő volt, hogy ezek az utolsó métereik, és nyomban véget ér az őrült száguldásuk. Schmidték közben beszálltak a gépbe, és az ajtó becsukódása után, a kis magángép szép komótosan elindult, hogy a levegőbe emelkedjen.

– Megszöknek! – kiáltotta Agusta, és ujját vádlóan a felszállásra várakozó gép felé nyújtotta, mire Edison rárivallt.

– Fejezd már be cimbora! Ha fél másodpercenként ismételgeted, attól nem lesz jobb! Inkább azon törd a fejed, hogy mi lesz, ha odaérünk? Gondolod, találunk másik gépet?

Agusta egy pillanatig értetlenül nézett rá, majd hevesen bólogatni kezdett.

– Találunk, csak vigyél oda a hangárokhoz.

– Mi? Mégis hogyan?

– Hajts át a kerítésen!

– Te megőrültél, ez már biztos! Azonnal letartóztatnak, és mehetünk a sittre. Akkor aztán bottal üthetjük a nyomukat.

– Nem! Az ekkora csarnokban mindig van felszállásra várakozó gép, biztosan találunk egyet, amely csak ránk vár!

– Valóban cimbora? És olyan pilótát is találunk, aki csak ránk vár?

– Eh, mit számít, vettem pár órát, elvezetek egy ilyen vacak kis kávédarálót! – vágta rá a hadnagy, és nem vette észre, hogy Edison közben gyanakodva néz rá. A társa ugyanis meg mert volna esküdni, hogy szegény hadnagyot erősen megviselték a fejére mért ütések, de világéletében szerette az adrenalint, és a sima és a göröngyös út közül mindig az utóbbit választotta, így mielőtt meggondolta volna a dolgot, jobbra rántotta a kormányt. A jobb sorsra érdemes jármű áttörte a kerítést, amely beleakadt az ablaktörlőbe és az első sárvédő szélébe, így mindkettőt azonnal leszakította a helyéről. Még ugrattak is egyet, mert a betonút szélén egy félméteres árok is volt, kis dombbal, talán éppen az esővizet vezette el, de szerencsére most üres volt.

Agusta megtapogatta a fejét, mert ki tudja hányadszor, megint beütötte a kocsi tetejébe, de most már igyekezett nem odafigyelni az apróbb dolgokra. Hatalmas porfelhőt hagyva maguk után felhajtottak a bekötő útra, amely a hangárokat kötötte össze a gurulóutakkal, szerencsére nem jött arra egyetlen repülőgép sem. Közben Schmidték gépe elért a futópálya szélére és megállt. Agusta tudta, most rádión kérnek felszállási engedélyt a toronytól, és ha megkapják, néhány pillanat múlva köddé válnak. Még görcsösebben szorította a kapaszkodót, és szemeit a kékeszöld hangárépület bejáratára szegezte. Néhány pillanat múlva az autó lestoppolt, hosszú fekete guminyomokat hagyva a szürkésfehér aszfalton. A hadnagy majdnem kiszakította a kilincset, olyan lendülettel ugrott ki a kocsiból. Fél szemmel látta, hogy Edison is nekiveselkedik, de nem jár sikerrel, az ő oldalán nem nyílt ki az ajtó. A nagydarab fickó párszor megpróbálkozott vállal rásegíteni, de az megmakacsolta magát, nem engedett. Edison kénytelen volt ott kiszállni, ahol Agusta, de ez jelentős időveszteséggel járt. A futópálya végén közben feldübörögtek a motorok, és a kisgép komótosan nekilendült, hogy a magasba emelkedjen. A hadnagy ebben a pillanatban robbant be a hangárba. A piros fehér overallos alakot pechjére azonnal kiszúrta, és egyetlen pillanat alatt mellette termett. A szerencsétlen szerelő, mielőtt bármit is mondhatott volna, Agusta kezei közé került, aki egyik kézzel elkapta a gallérját, a másikkal az éppen felszálló gép felé bökött.

– Maga pilóta? Azonnal kövesse! Nem hallotta? – tette még hozzá, mert az illető nem mozdult, és az arcán olyan leírhatatlan ijedtség és borzalom futott át, amilyet Agusta még nem látott.

– Mire vár? – rázta meg megint – nem hallotta, azonnal szálljunk fel és kövesse azt a gépet! Élet halál kérdése!

– Mit csináljak… kérem? – lehelte a szerelő, amint egy korty levegőhöz jutott. Teljesen világos volt előtte, hogy ez az alak valahonnan a diliházból szökhetett meg, és az a drabális ember, aki éppen most lépett be a hangárba csakis az ápolója lehet.

A kis magángép közben elemelkedett a talajtól, és néhány pillanat múlva már el is tűnt a szemük elől. A hadnagy végtelen elkeseredésében dobbantott egy nagyot, aztán elengedte a halálra vált szerelőt. Edison végre odaért, és próbálta megérteni a helyzetet, mert ő csak annyit látott, hogy Agusta fojtogat egy embert, aki lehet, hogy Schmidt testőre, de aztán rájött, hogy valójában nem erről van szó. Fújt egy nagyot, és megpróbálta a menet közben elszakadt zakóujját visszailleszteni a helyére, nem sok sikerrel, az elrongyolódott szövet betekintést engedett a valaha hófehér ingére, és a lehorzsolt bőrére.

– Az egyik legjobb zakóm volt – mondta keseregve, és a hadnagyra nézett. – Most mi legyen cimbora? Van valami ötleted?

– Elviszünk egy repülőt, és követjük őket! – felelte Agusta és körbemutatott a hangár belsejében, ahol legalább három gép állt felszállásra készen.

Edisonnak erre elkerekedett a szeme, és rápillantott arra a masinára, amit éppen az overallos javítgatott. Egy hatalmas olajtartály állt a gép alatt, aminek a motorjából szép komótosan csepegett ki az olaj, jelezve, hogy ezzel a géppel most nem tervezhetnek hosszútávú utat, igaz, rövidtávút sem. A távolabbi gépnek az oldal burkolata is hiányzott, betekintést engedve a motortérbe, amiben egy fia motor sem volt, a közelebbi gép ugyan érintetlennek tűnt, de szigorúan zártnak is. Ráadásul mire eddig jutottak a távolból vagy három sziréna is felhangzott, így sejthető volt, hogy a következő útjuk nem a levegőbe, hanem a helyi fogdába vezet majd.

– Van kocsija? – rivallt rá Agusta a szerelőre.

– Van.

– A kulcsot! – mondta és a szerencsétlen overallos orra alá dugta a tenyerét, majd miután megkapta azonnal sarkon fordult, aztán néhány lépés után megtorpant és visszafordult.

– Hol áll?

– Odakint. Egy világoskék Oldsmobile. De az ég szerelmére, vigyázzanak rá, egyedi darab. Magam raktam össze.

– Ez csak természetes – bólintott Edison, és a hadnagy után eredt, aki közben már ki is rontott a csarnokból. A keresett masinát azonnal megtalálták, valószínűleg feltűnőbb autót még nem is láttak soha. Agusta most nem várta meg Edisont, maga ugrott a volán mögé, és mire társa is beült már be is gyújtotta a motort. Kitolatott a parkolóból, aztán padlóig nyomta a pedált, így mire a rendőrautók és a reptéri biztonsági szolgálat autói odaértek, már rendesen eltávolodtak a hangártól. Megkerülték az épületet, és hatalmas sebességgel haladtak arra, ahol áttörve a kerítést behajtottak a reptérre. Agusta úgy gondolta, ott van a legnagyobb esélyük távozni, máshol esetleg nagyobb ellenállásba ütközhetnének.

Néhány percbe telt csupán, és már a földutat is maguk mögött hagyták, és eszeveszett tempóban közeledtek a belváros felé. Edison elismerően biccentett a hadnagy felé.

– Egészen jól csinálod! Biztos, hogy csak rendőr vagy?

Agusta nem válaszolt, csak széles vigyor terült szét az ábrázatán, és fokozatosan csökkentette a sebességet, átfutott az agyán, nehogy most meg ezzel szúrjanak szemet. Az első autókölcsönzőnél megálltak és Edison bérelt egy kombit. Nem mondta, miért pont ezt, a hadnagy meg nem kérdezte. Gyorsan beültek, és már hajtottak is tovább, Agusta csak a harmadik saroknál intett az egyik épület felé.

– Itt álljunk meg, kell jód, meg géz. Felszakadt a sebem.

– Ideje sem volt még összeforrni, cimbora! – ingatta meg a fejét a nagydarab testőr, de engedelmesen megállt a járda mellett. Míg Agusta a patikában vásárolt, Edison a füléhez emelte a telefont és lebonyolított néhány hívást, így aztán mire a hadnagy visszaült mellé az autóba, már volt némi információjuk a dolgokról.

– Nem haza repültek, ez biztos.

– Hanem?

– Ezt még nem sikerült kiderítenem, de idővel ezt is megtudjuk. Most azonban meg kell húznunk magunkat, láthatatlanná kell válnunk, mert ha ránk bukkannak, vége a dalnak.

– Keressünk egy motelt?

– Nem – rázta meg a fejét Edison. – El kell hagynunk a várost, még pedig minél hamarabb.

– Rendben, de merre menjünk?

– Szinte mindegy, cimbora. Csak el innen. Talán legjobb, ha keletnek fordulunk, bevesszük magunkat a hegyek közé, amíg meg nem jön az információ, merre induljunk. Ha műholddal is keresnek, ott még nehezebb lesz ránk bukkanniuk.

– Műholddal? Hát, nekem alighanem akkor lőttek. Már ami a rendőrségi előmenetelemet illeti.

– Ne aggódj cimbora, még nincs veszve semmi. Jó esetben nem tudják, hogy te is jelen voltál az akció során.

– Ugyan – legyintett Agusta – a hotel is meg a repülőtér környéke is tele van kamerával, szerintem az illetékesek már pontosan tudják, hogy mi jártunk mindkét helyen. Idő kérdése csupán, és megyünk a sittre.

– Nem eszik olyan forrón a kását, ahhoz nekünk is lesz még egy pár szavunk. De most az ég szerelmére tégy valamit az orrodra, mert irgalmatlanul nézel ki.