Az öreg csoszogva jött le a hegyoldalról. Néha megbotlott a kiálló macskakövekben, látszott, nehézkes minden lépte. Már esteledett, és a sziget, ahol leélte az életét, lassan esti fénybe burkolózott. Sós, halszagú pára ült meg mindent, de ő nem nagyon érezte, tüdejét már átjárta ez a levegő, enélkül már nem is tudott volna létezni. A kis kocsma odalent volt a part mellett, egészen a falu vége felé, ahol még nyugalom volt és béke, mint ahogy azt már megszokta a hosszú évtizedek alatt. Sokat tűnődött, vajon miért pont ide született? Mi volt az a végső, döntő érv, amiért neki itt kellett leélnie az életét? Nem tudta, csak gyanította, Dorothy volt az oka, akit egész életében csak Dornak becézett, és aki ugyan nem szerette ezt, de inkább hallgatta egész életükben, semmint megbántsa tiltakozásával a férjét. Hatvan évet éltek együtt, és most azért találkoznak a kiskocsmában, hogy ezt megünnepeljék. Ott, annál az asztalnál, ahol megismerkedtek, ahol ő, Frank, először figyelt fel az akkor még fiatal lánykára, akinek hirtelenszőke fürtjei ide oda csapódtak, amikor kíváncsian körölkémlelt a világban. Olyan volt, mint egy gyönyörű festmény, mint egy varázslatos álom, amelyből az ember soha nem szeretett volna felébredni. Ennek már hatvanegy esztendeje, és akkor még nem is gondolta, hogy egy esztendő múlva oltár elé viheti majd a lányt.
Az együtt töltött évek alatt rengeteget gondolkodott rajta, hogy mitől ilyen szerencsés ő, miért kapta Istentől ezt a kegyelmet? Sosem tudott választ adni erre, és úgy gondolta, talán ez nem is olyan nagyon fontos. Megtette azt, amit megtehetett azért, hogy a nőnek jó élete legyen mellette, és Dor ezt nagyon is értékelte. Ritkán mondta, de a mosolya olyan volt, mintha valami égi áldást kapna minden alkalommal, amitől Frank a mennyországban érezte magát.
Nem volt egy vasuk sem, amikor összeházasodtak, házuk is csak úgy lett, hogy az öreg Stavros örökös nélkül halt meg, és a kis kalyiba üresen maradt. Nem kellett senkinek sem, pedig a polgármester igen alacsony árat számított érte, de miután nem volt jelentkező, Frank besétált a hivatalba, és megkérdezte, hogy kibérelhetik-e? Így lett aztán övék a ház, egészen fent, a hegy csúcsa közelében, ahová tulajdonképpen senki sem járt, mert nem volt miért. A szőlőlugasok vigyázták a roskatag épületet, amit úgy ahogy az évek folyamán mindig foltozgattak.
Dorothy az első időkben varrogatott, de az nem fizetett valami jól, így inkább beállt a férje mellé a szőlőbe. Keserves időszak volt, de ők mégis boldogok voltak, együtt élhették gondokkal és nélkülözésekkel teli életüket, és bár nem mondták ki, egyikük sem cserélt volna soha senkivel sem. És a boldogságuk még fokozódott, amikor hosszas próbálkozás után végre fiuk született. A széltől is védték, megadtak mindent neki, amire csak képesek voltak, de ahogyan a gyermek nőtt, látható volt, hogy nyughatatlan természete el fogja innen vinni a szigetről. Persze Dorothy addig a napig elszántan remélte, hogy ez nem fog megtörténi, amíg a fiú össze nem szedte a cókmókját és el nem hajózott otthonról. Néha egy levél érkezett, néha a postamester szólt, hogy telefonüzenetük van. Ennyi volt a kapcsolat, a hajdan volt gyermekévek azonban szívükbe vésődtek, mert jól megvoltak hárman, még ha tudták is, hogy fiuk egyszer elmegy majd. Aztán egy nap a postamester helyett a polgármester jött fel a hegyre. Azonnal tudták, hogy baj van, és azt is, hogy a gyermekük meghalt, valahol a távoli világban. Még azt is megtudták, hogy a fiuk katonának állt, és egy olyan háborúban vesztette életét, amihez semmi köze sem volt, csupán pénzért vállalta a megpróbáltatásokat. Az emberek pénzért néha bolond dolgokat csinálnak, olyanokat is, melyek az életükbe kerülhetnek. De mi az az őrült vágy, ami arra sarkall, hogy gazdagok legyünk, a pénz önfeladó rabszolgái? Frank szerint, ugyanis aki ennyire vágyja a vagyont, az mind rabszolga, és ő már akkor inkább a szőlő rabszolgája lesz, ha ez egyáltalán jó szó ide, mert a pénztől nem kaphatott volna olyan boldogságot, mint a szőlőtől, és persze Dorothytól.
A nedű, amit a szőlőből készítettek kelendő lett. Odafent a hegyoldalon a nap pontosan annyit sütötte a szőlőt, hogy a boruk zamata különleges legyen. Amikor már jobban álltak anyagilag, számtalan ajánlatot kaptak, megvették volna tőlük a szőlőt is, meg az öreg házat is szép summáért, de nem adták. Frank mindig azt mondta olyankor, amikor vevő érkezett, ők már ennek a földnek a részei, mint az a vén égerfa a ház mellett. Nem valók ők máshová.
Sóhajtott egy nagyot, aztán megigazította a haját, mert az esti szellő összeborzolta azt a néhány szálat, amit az évtizedek még meghagytak. Önkéntelen mozdulat volt, de tudta, ezt azért tette, mert szeretne tetszeni Dornak. Még most is, hatvanegy év után is. Szerelmes volt a nőbe, és nem tudta volna elmondani senkinek, ha kérdezik, hogy ez hogyan lehet. Nincs is erre talán magyarázat, vagy ha van, akkor azt szavakkal nem nagyon lehet leírni, mert erre a fennkölt valamire nincsenek szavak, csak az érzés odabent, amely minden alkalommal megsimogat és elringat, megvédve mindentől. Mindkettőjüknek a része volt már a másik, talán a jobbik része, de legalábbis az, amit lehetett szeretni, sőt, imádni, minden nappal jobban, mert a szerelmük olyan volt, mint maga a gondviselés. Szilárd és megingathatatlan, csodálatos biztonságot adva minden pillanatban.
Frank lassan tovább indult lefelé. Már látszott a kiskocsma, és az asztal is, ahol először vacsoráztak együtt, és ahol minden hónapban eltöltöttek egy estét, szerelmük emlékeként. Soha nem együtt mentek, mindig külön, mintha meg akarták volna ismételni az első találkozásukat, felidézni azt az érzést, amikor először nézhettek egymás szemébe. Az a pillanat egy áldott pillanat volt. Ilyet nem is érez az ember, talán csak egyszer, egész életében, aztán soha többet, de az a pillanat egy életet dönt el, évtizedeket, boldog és boldogtalan perceket. Sokan kérdezték tőlük, mi a titkuk? Hiszen mellettük életek mentek tönkre, és váltak szét egymás után családok. Frank eleinte csak megvonta a vállát, hiszen sosem gondolkodott ezen, de most már tudja, miért tartott a szerelmük ilyen sokáig, és mitől volt ilyen töretlen. Mindegyiküknek a legfontosabb volt a másik, mindent mást csak utána rangsoroltak. Ezt nem beszélték meg soha, egyszerűen ez egy ilyen találkozás volt, ahol két ember egyformán gondolkodott erről, és egyiküknek sem volt teher így leélni az életüket. Dor azt mondta egyszer, hogy egymás szolgái ők, de a szó nemesebbik értelmében, és szó sincs semmilyen kiszolgáltatottságról, inkább ettől lesznek többek és jobbak. Ez egy olyan mágia, amit talán csak kevesen tudnak, és bár azt hihetnénk, hogy akik igen, azok okos emberek, de valahogy ez még sem így van.
Frank néhány lépésre az asztaluktól megtorpant. Beleszagolt a levegőbe, mert az orrát megcsapta a sülthús illata. Bartolomeo, a szakács, mindig túlsütötte a húst, éppen úgy, ahogyan szerették, és ahogyan fogyasztották már hatvan esztendeje. Bartolomeo még náluk is öregebb volt, amikor Frank és Dorothy megismerkedtek, itt volt konyhás legény, aztán az évek során főszakács lett. Ez könnyű karrier volt, mert vetélytársa nemigen akadt, senki nem akart egy kiskocsmában főzni, de Bartolomeo igen, és főzött is, olyan ételeket, amelyek idecsalogatták a messze földről érkező turistákat is.
Az öreg bizonytalanul megigazította a nyakkendőjét és az asztalukra pillantott. Kovácsoltvas gyertyatartó állt az asztal közepén, melyet üveggel vettek körbe, lángja ide-oda táncolt, ha fölülről egy kis légáramlat megmozgatta. Szerette bámulni a gyertyaláng táncát, valami olyan érzést ébresztett benne, amely leginkább az ünnepekre emlékeztette. Olyan magasztos volt és tiszta. Úgy érezte, ilyenkor még közelebb van Istenhez, mint egyébként.
Mielőtt elindult volna, hogy leüljön a szokásos helyére, körülnézett. Nem volt nagy forgalom, csupa ismeretlen ember sétált arra, akik ügyet sem vetettek rá. Ez most jó volt, kettesben akart lenni Dorral. Persze egész nap kettesben volt vele, de ez most más, ez ünnep, méghozzá a leggyönyörűbb ünnep, ami csak létezik a világon. A pincér, akit Pedronak hívtak, udvariasan odasietett hozzá, de az arcán most nem volt mosoly valamiért, pedig mindig jókedvű ember benyomását keltette. Kihúzta neki a székét, majd alátolta, amikor leült. Fred kicsit fészkelődött, majd amikor úgy érezte, hogy kényelmesen ül, Pedrora nézett.
– Jó estét!
– Jó estét, Frank. Mit hozhatok ma?
– A szokásosat kérjük, és pezsgőt, két pohárral.
Pedro mozdulata megtört, de aztán bólintott.
– Igen, uram, szokásos és pezsgő két pohárral.
Középre igazította a gyertyát az asztalon, majd elsietett a konyha felé. Frank rápillantott az órájára, és félmosollyal nyugtázta, hogy Dor késik. Mindig késett, ez része volt az ő kis játékuknak, amit hosszú évek óta játszottak már. Talán nem is tudtak volna meglenni nélkülük. Furcsa csend volt körülötte, de ezt alig érzékelte. A gyertyalángba bámult, mint mindig, most is elvarázsolta a láng tánca, de most valamiért hidegnek érezte, olyannak, amilyennek még sohasem. Kicsit meg is borzongott tőle. Magához tért révületéből, és megsimogatta a homlokát. Ezt gyakran szokta csinálni, ha rossz érzése támadt, talán így akarta azokat eltűzni önkéntelenül. Arra gondolt, hogy milyen szerencsés ember is ő. Magas kort ért meg, és minden pillanata szeretetben és boldogságban telhetett. Persze voltak rossz napok, és rossz éjszakák is, de ezek csak átvonuló felhők voltak boldogságuk kék egén. Kisvártatva Pedro bukkant fel, és letette a pezsgőt, és a poharakat az asztalra.
– Töltsek? – kérdezte, de Frank megrázta a fejét.
– Köszönöm, majd magam – felelte és töltött minkét pohárba. Dor mindjárt megérkezik, és akkor köszöntheti a hatvanadik évfordulójukon. Micsoda mázlista egy ember is ő! Pedro megvárta, amíg Frank végez, hátha segíteni kell neki valamiben, majd, amikor látta, hogy boldogul, visszament a konyhába.
Frank ismét a gondolataiba merült, és észre sem vette, hogy Dorothy mikor érkezett meg. Egyszerre csak ott ült vele szemben, halványan derengett is neki, hogy hallotta a szék lábainak csikorgását is, és mintha Pedro is itt lett volna megint. A nő mosolygott, sőt, mi több, ragyogott, pedig együtt öregedtek meg, és ő még most is olyannak látja, mint az első alkalommal. Gyönyörűnek és varázslatosnak, pedig arcát már ezernyi ránc tarkította, és a szeme sarka nedves volt, talán az örömkönnyektől, talán az erőlködéstől, hogy lássa a férfit, aki olyan boldoggá tette őt, amilyenné sosem gondolta, hogy válhat. Dorothy letette a kistáskáját a mellette lévő székre és a férfira nézett.
– Megint hamarabb érkeztél, mint én.
– Igen, hamarabb – felelte Frank, és elgyönyörködött egy pillanatra a felesége tekintetében. Mennyi pajkosság, mennyi bátorítás, mennyi gyönyörű igézet. Sosem látott ilyen tekintetet azóta sem.
– Rendeltél már?
– Ó, igen, a kedvencedet, és persze pezsgőt! Nem vet túl jó fényt ez egy bortermelőre, tudom, de most ez illik!
Dorothy csilingelően felkacagott.
– Úgy szeretem, amikor viccelsz, olyankor tudom, hogy minden rendben van.
– Egyébként nem?
– De, de, csak ilyenkor még jobban tudom.
Frank elmosolyodott és hálás szívvel gondolt a nőre. Ezt a viccet szinte minden alkalommal elsütötte, és Dor minden alkalommal ugyanolyan lelkesedéssel fogadta, hiszen játszottak, mindig is játszottak, végig játszották az életüket.
– Gyönyörű vagy! – szaladt ki a férfi száján a mondat, de nem bánta, mert ezt úgyis el akarta mondani a nőnek. Elmondta neki minden nap, és Dor minden nap úgy köszönte meg, mint első alkalommal, amikor az arca ránctalan volt és a vállait még nem nyomta a hosszú évtizedek súlya.
– Köszönöm, miattad vagyok szép, ugye tudod?
– Nincs ennél nagyobb boldogság, és nem is lesz. Hatvanegy esztendeje ismerjük egymást, és hatvanegy esztendeje bolondul szerelmes vagyok beléd. Boldog vagyok, hogy egymásra találtunk!
Dorothy láthatólag elpirult ettől a vallomástól, pedig hányszor végighallgatta már. Eleinte szokatlan volt, hogy egy fiatal fiú, ilyen mély érzelmeket hordoz magában, amelynek az első kis szelétől megszédült. Vagy lehetséges, hogy elvarázsolta őt az első pillanatban, és az életük egy soha véget nem érő varázslat volt talán? Végül is mindegy, imádta szerelmük minden egyes percét és történését.
– Nem fáj már a lábad?
– De, fáj – felelte Frank és egy pillanatra szomorúság suhant át az arcán. – Az a bolond doktor nem tud mit kezdeni vele. Gyógyszert pedig nem akartam ma bevenni, jár nekünk ez az üveg pezsgő.
– Bizony jár – bólintott Dorothy. Hátradőlt a széken és az arcán látszott, hogy most szomorú valamiért.
– Mi baj? – kérdezte azonnal Frank.
– Azt hiszem, el kell valamit mondanom.
– Ez nem hangzik valami jól.
– Akkor is muszáj!
– Akkor mondd, nincsen titkunk egymás előtt, sohasem volt, vagy igen?
– Nem – ingatta meg a fejét a nő. – Sosem titkolóztam, nem is lehetett volna, hiszen pontosan éreztük egymás minden gondolatát.
– Akkor mi a baj?
– Attól félek, nem voltam elég jó feleség.
– Ezt nem értem, hiszen nálad jobbat senki nem kívánhat magának. Hogy érted ezt?
A nő lehajtotta a fejét és láthatólag azon gondolkodott, hogyan mondja el, amit szeretett volna. Végül aztán így szólt.
– Te egy csodálatos ember vagy Frank, és amikor megismerkedtünk én nem is gondoltam arra, hogy olyan életem lesz, mintha minden pillanatomat a mennyországban töltöttem volna, de mégis félek, hogy talán többet is tehettem volna érted, értünk.
– Ez badarság, Dor! Nincsen nálad csodálatosabb nő a világon, és minden pillanatért hálás vagyok, amit veled tölthettem. Én nem is tudom, hogyan jut ilyesmi az eszedbe.
A nő ismét elmosolyodott, és a szemei megteltek könnyel.
– Hatvan év – suttogta maga elé – másnak életből sem jut ennyi, nemhogy boldogságból. Miért kaptuk mi ezt, Frank?
A férfi megcsóválta a fejét.
– Nem, ezt nem kaptuk, ezt mi varázsoltuk, Dor! Mi csupán a lehetőséget kaptuk, és bölcsen éltünk vele.
– Szerinted ilyen egyszerű az egész?
– Szerintem igen – tárta szét a kezeit a férfi. – Szövetséget kötöttünk, hogy kitartunk egymás mellett, de hát őszintén mondom, nekem nagyon könnyű dolgom volt, imádtam melletted lenni minden pillanatban.
A nő felelni szeretett volna, de egy alacsony, frakkba öltözött ember leült a mellettük lévő zongora elé, és játszani kezdett. Az ezeréves hangszerből néha fals hangok bújtak elő, és az ócska szerkezetnek néhány billentyűje is hiányzott, de a frakkos ember ezeket a hangokat ügyesen kikerülte, így a már jól ismert melódiák is kissé máshogyan szólaltak meg.
– Hallod? – tartotta a fülét a zongora felé. – A mi dalunk szól. Nem táncolunk?
– Most? Még nem is ettünk.
– Nem baj, jól lakva úgysem menne.
Azzal felállt és karját a nő felé nyújtotta, aki felállt és légies könnyedséggel a férfi karjai közé siklott. Táncolni kezdtek, lassú, kissé fáradt léptekkel, de Frank úgy érezte, mintha valami csodálatos beavatás lenne ez az egész. Nem tudta mibe, csak azt érezte, hogy boldog, olyan boldog, mint még sohasem. Magához ölelte a nőt, és beleszagolt a hajába. Imádta ezt az illatot, valahogy mindig a fiatalkorát juttatta eszébe. Dorothy csintalan tekintetet vetett rá, amitől az egész tánc még csodálatosabbá vált.
Egyre gyorsabban pörögtek, hiszen a zene is egyre gyorsabb lett. A zongorista kitett ma magáért, majd ad neki egy bankót – gondolta Frank, hiszen nélküle ezt a csodát nem élhette volna ma át. Már szinte lebegtek a levegőben, olyan érzés volt, mintha úsztak volna a boldogságban. Lehetséges, hogy úgy is volt, de a tánc már túl gyors volt, és Frank hirtelen köhögni kezdett, nem jutott elég oxigén a tüdejébe, és a lába is pokolian megfájdult, meg kellett kapaszkodnia a bárpult szélében. Ijedt arc került elé, talán Pedroé lehetett, valamit kérdezett is tőle, nem értette mit, csak a hangsúlyból érezte, hogy kérdés volt. Elsötétült előtte a világ, és valahol harangok is szóltak, messze, nagyon messze, nem is ezen a világon talán.
Lassan tért csak magához, Pedrora támaszkodva, aki visszakísérte az asztalához. Dorothy már ott ült a helyén, és mosolygott.
– Megöregedtünk, talán túlságosan is.
– Meg – suttogta maga elé Frank. – De nem baj, ennek így kellett lennie.
Megfogta a poharát, majd Dorothy felé emelte.
– A leggyönyörűbb nőre, akit valaha is láttam!
Ivott egy kortyot a pezsgőből, majd letette az asztalra. Észre sem vette, hogy a nő nem iszik vele. Talán a lábfájdalma tompította el, vagy az is lehet, hogy más, de azt már észrevette, hogy a nő most szomorúbb, mint az imént volt.
– Mi baj van?
Dorothy nem válaszolt, csak őt nézte. Most nagyon furcsa volt a tekintete, olyan hideg és bizonytalan, ilyennek talán még sohasem látta. A nő végül elfordította a fejét és a tenger felé nézett. Hajába belekapaszkodott a hirtelen feltámadt szél, és játékosan megcibálta, mintha össze akarná kócolni minden egyes tincsét. Most jutott csak el a tudatáig, hogy a nő kiengedte a kontyát, amit mindig viselni szokott, és most olyan látványt nyújtott, mintha megfiatalodott volna évtizedeket. Frank lélegzete elakadt, és úgy érezte, mintha valami varázslat folyna körülötte. Olyan varázslat, amit nem ért, ésszel fel nem foghat sehogyan sem.
Aztán hirtelen ő is fiatalabbnak érezte magát, pont úgy, mint régen. Úgy érezte, hogy izmaiba visszaköltözik az erő, és lelkébe a tettvágy. Azt hitte, ezt az érzést már el is feledte, és most csodálatos volt ismerősként üdvözölni újra. A szél őt is körbe fonta, és talán kicsit meg is emelte. Ez bolond gondolat volt, de azt érezte, hogy a teste most olyan könnyű, amilyen még sosem volt. Nem tudta miért, de önkéntelenül Dor keze után kapott. Csak nagy nehezen sikerült megfogni, mert a nő ujjai minduntalan kicsúsztak az övéiből. Végül együtt pörgette őket a szél, egyre feljebb és feljebb ragadva őket. Frank ösztönösen lepillantott, azt gondolta, hogy talán a szigetet fogja látni, egészen magasból, de nem így történt, saját magukat látta, amint kéz a kézben sétálnak felfelé a hegyoldalon, a házuk felé. Nagyon fiatalok voltak, talán éppen az esküvő után lehettek. Dor kacagott, és ő pedig magához ölelte a nőt. Furcsa volt látni, hogy Dorothy milyen fiatal, és persze ő is. Megálltak a ház mellett, amely még nem volt felújítva. Úgy állt ott, ahogyan először beléptek a falai közé. A nap szikrázóan sütött, és meleg volt, sokkal melegebb, mint kellett volna. A fiatal Frank mondott valamit a lánynak, amire az úgy nézett rá, mint valami istenre. Frank emlékezett erre a beszélgetésükre, de akkor nem vette észre, hogy a lány így néz rá. Ilyen értően és csodálattal. Vajon mit nem tud még?
Most megint elsötétült a világ, és a következő, amit látott, az a gyermekük születése volt. Ott állt a kunyhó mellett, és be sem mert menni, amíg az orvos Dort vizsgálta. Rettegett, hogy valamit talál, és a gyermek elmegy, mert kettő már elment, ki tudja, miért? Az orvos azonban mosolyogva jött ki, valamit mondott, nem lehetett érteni, hogy mit, de kezet nyújtott Franknek, aki kissé esetlenül fogadta. Zavartan kotorászott a mellénye zsebében, aztán egy kis fehér borítékot vette elő, pénzt akart adni a doktornak, de az megrázta a fejét. Aztán ez a kép is eltűnt, a következő a szőlőlugas alatt láttatta őket, ahogyan Dor magához szorítja a kicsit, azt a kicsit, akit később agyonlőttek egy olyan háborúban, amelyhez nem is volt semmi köze. De akkor még boldogok voltak, igaz később is, csak utána árnyékként ott lebegett felettük fiuk halála. Dor valamiért akkor is sírt, nem lehetett tudni, hogy miért, de Frank akkor ezt láthatólag nem vette észre. Mi ez az egész? Csak nem azt látja most, amit kihagyott az életéből? De miért? Hiszen most van a hatvanadik házassági évfordulója, ott ül a kiskocsmában Dorothyval és ünnepel. De ki láttatja vele akkor ezt az egészet? És mit akar ez jelenteni?
A kis ház eltűnt a szeme elől, mintha soha nem is létezett volna, és helyette mindent magába foglaló feketeség tűnt fel, amely csak nagyon lassan világosodott ki. A polgármester állt a házuk előtt, és látszólag nagyon tépelődött, bekopogjon-e hozzájuk. Nem volt könnyű, de mégis megtette, ők pedig halálra váltan hallgatták a rossz hírt. Frank a kezébe temette az arcát, és nem látta a felesége tekintetét, akibe most halálos düh és tehetetlenség költözött. De miért kell ezt most látnia? Miért?
Aztán egy pillanat alatt hirtelen kitisztult minden, és ott találta magát ismét az asztalnál, ahová leültek. Átszaladt rajta a gondolat, hogy valami betegsége lehet, talán el kellene menni a doktorhoz másnap, mondjon valamit, mert lehet, hogy kezd megbolondulni. A felesége hangja térítette magához.
– Nagyon finom volt a vacsora, Frank.
Finom? Hiszen nem is ettek még, vagy igen? Dorothyra pillantott, akinek az arca most sápadt volt és elgyötört. Mintha valami komoly betegség kínozná. De Dor szinte sosem volt beteg, akkor most mi ez az egész? Vagy megint látomásai vannak? Hirtelen gyermekkacagást hallott, de nem a fiáét, hanem a saját magáét. Meg is pillantotta magát, amint rohan le a hegyoldalról, kezében egy luftballonnal, amire rá van írva, hogy „Mindörökké”. A tiszteletestől kapta a vasárnapi mise után, minden gyermek kapott aznap. Az övé zöld volt, sajnálta, hogy nem kék, mert úgy érezte, az Úr színe csakis a kék lehet. Az út szélén az anyja beszélgetett a szomszéd nővel, néhány szót jól hallott, emlékszik rá most is. „Nyugodjék békében az a szegény. Mennyit szenvedett…” A kis Frank elszaladt mellettük, de nem jutott messzire, mert lecsapott a villám, és hatalmasat kordult az ég hasa. Dézsából öntötték a vizet, mintha az ár egyenesen el akarná nyelni a szigetet, az otthonát. De nem nyelte el, helyette egy pillanat alatt elállt az eső, és Dor hangját hallotta valahonnan messziről.
– Boldog vagyok veled, Frank!
– Hol vagy Dor? – kiáltott fel, vagy legalábbis azt hitte, hogy kiáltott, mert a száját nem nyitotta ki.
– Hallod? – ismételte a nő, amire Frank ismét magához tért. Megint a kiskocsma asztalánál ültek, de most Dor nyugodtnak tűnt.
– Hallom – suttogta maga elé Frank. – Boldog vagyok, hogy boldog vagy velem.
– Jól vagy? Olyan nem jó színed van.
ehet – gondolta Frank, nem is érzem jól magam. De hogy mi bajom van, azt talán csak az orvos fogja tudni, mert el kell menni hozzá, az bizonyos. Pedro bukkant fel az asztal mellett, és ijedten bámult rá. Már ettől is kétségbeesett volna, de a zongorista is ott állt most mellette, és folyamatosan beszélt valamit, de nem lehetett érteni, hogy mit. Lehet, hogy agyvérzése van? A fülei eldugultak, és nem értett semmit sem. Az előbb még ünnepeltek, éltették a hatvanegy éve tartó szerelmüket, most meg mi történik? Érthetetlen…
Mintha egy luftballon pukkant volna ki, most hirtelen kitisztult körülötte a világ. Pedro hangjára lett figyelmes, aki azt kérdezte éppen.
– Szóljak a doktornak, Frank? Ne hozza rám a szívbajt!
Ennél többet nem hallott, mert a kiskocsma eltűnt a szemei elől, és a kikötő hatalmas sziklái voltak láthatóak. Hatalmas hullámok korbácsolták a partot, és vízpermet hullott alá szinte folyamatosan. Dorothy állt a kikötő végében és lefelé nézett, a hullámok közé. Nem tudta hogyan, de érezte a gondolatait, az érzéseit, azok pedig pokoli dolgokat sugalltak. Ugorj, ugorj már! Meghalt a fiad, minek élnél? Frank azt hitte a nő menten a vízbe veti magát, de nem tette. Valahonnan odafentről a saját hangját hallotta, amint azt mondja:
– Én vagyok a legszerencsésebb ember a földön Dor! Te egy földre szállt angyal vagy, akinek a szárnyával én is felkapaszkodhatok a mennyországunkba! Örökké hálás leszek neked, ugye tudod?
Egy pillanat alatt világos lett, és eltűnt a kikötő is. A templomkertben álltak, ők ketten, kéz a kézben. Egy hatalmas szobrot néztek éppen, amely egy nőt ábrázolt, akinek liliom volt a kezében.
– Ő itt Héra – mondta Dorothy – légy udvarias hozzá – intette Franket. – Ő itt a gyermekáldás istene is.
Frank megnézte magának a „nőt” és megingatta a fejét.
– Boldogok leszünk, Dor, nagyon boldogok, ugye tudod?
A nő nem felelt, csak mosolygott és odabújt Frank mellkasára. Talán tudta azt, hogy mi vár rájuk, talán látta a jövőt. Dor mindig olyan sok mindent tud…
Hirtelen elsötétült előtte megint minden. Súlyos feketeség támadt és valahol a távolban megszólaltak a harangok, most azonban sokkal vészjóslóbbak voltak, mint korábban. Dorothyt látta maga előtt, ahogy együtt zuhannak alá, valahonnan egészen magasból, mindenek fölül. A nő háttal zuhant, így jól látta az arcát, és azt az elmondhatatlan nyugalmat, amely szinte ráfagyott a vonásaira a hidegben. Másodpercek alatt biztos volt benne, hogy valami borzasztó dolog történt velük, de nem tudta mi. A hangtalan zuhanás is inkább valami elvégeztetett érzés volt, semmint ijesztő. A füves talaj nagy sebességgel közeledett, de az utolsó pillanatban a zuhanásuk lelassult. A lábai úgy értek földet, hogy szinte nem is érezte, de látni valami borzasztó dolgot látott, Dor teste áthatolt a földön, nem állt meg a felszínen. Azt hitte menten megáll a szíve ijedtségében. Ez hogyan lehetséges? Miféle rémálom ez? Hirtelen hangokat hallott, de hosszú ideig nem is tudta ki beszél hozzá. Egy egész örökkévalóság volt, míg a hang gazdájában Pedróra ismert. Frank megragadta a karjait és rákiáltott.
– Pedro, az istenre kérlek, segíts! Dorothy a föld alatt van, mennünk kell, hogy kiszabadítsuk, hát nem érted!?
Pedro sápadt arccal nézett rá, szája válaszra nyílt, de egy hang sem jött ki a torkán. Fred újra megrázta, de már erőtlenebbül, mint korábban.
– Hát nem érted? Dorothy… meg kell mentenünk! Ásót hozz, meg lapátot, érted? A feleségem a föld alatt van!
– Az égre is, tudom – felelte Pedro – ott voltam a temetésén! Nyugodj meg kérlek, itt már nincs mit tenni. Szóljak az orvosnak?
– Mit… beszélsz? – nyögte Frank. – Milyen temetés? Dor él, hát nem láttad? Az előbb még itt beszélgettünk, még pezsgőt is ittunk.
– Frank, nyugodj meg kérlek, az emlékeid megcsalnak. Egyedül ettél itt, mint minden este. Dorothy… Dor már egy hónapja elment.
Az nem lehet! Nem, és nem! Hiszen együtt keltek és együtt feküdtek, hatvan esztendeig. Ennyi időt már nem fog a halál, ezt hogy mondja el? Meg minek is, úgysem hiszik!
Zokogásban tört ki és leroskadt az asztal mellé. Fejét a karjára ejtette, és kétségbeesetten próbálta kitalálni, melyik az igaz valóság. Van egyáltalán olyan? Pedro rémülten nézett a zongoristára, aki tanácstalanul megrázta a fejét. Mit lehet ilyenkor tenni? Talán az a legjobb, ha semmit.
Frank hirtelen felkapta a fejét, mert a felesége hangját hallotta meg, valahonnan távolról. Talán éppen onnan, ahonnan a harangok hangja hallatszott el hozzá nem sokkal korábban.
– Frank, itt vagy?
– Itt vagyok! – felelte hangosan, mire Pedro, aki éppen mellette állt, összerezzent.
Frank azonban nem szólalt meg többet, csak az asztalon lévő gyertyára emelte a szemét, és teljes révületben figyelte, hogyan táncol a láng. A felesége arcát látta benne, olyan tisztán, mintha itt ült volna vele szemben. Mosolygott, de olyan boldogan, ahogyan még sosem. A hangja egészen evilági volt, csak néha remegett meg, mintha nagy erő kellene ahhoz, hogy beszéljen.
– Szeretlek, mindig is szerettelek, ugye tudod?
– Tudom – felelte Frank szavak nélkül. – Én vagyok a legboldogabb ember a világon, mert így van.
– Így volt – javította ki őt a nő – én már…
– Nem! Én ezt nem akarom hallani! Egy rossz álom az egész, és én mindjárt felébredek!
– Nem szabad tagadni, Frank! Én meghaltam, és ez így van jól. Öreg voltam már, és itt volt az idő.
– De nem! Nem emlékszem, hogy meghaltál, nem érted? Arra emlékszem, hogy felkeltünk reggel, mint ahogyan mindig is, és este lejöttünk ünnepelni. Ez a valóság!
– Az volt a valóság, igen, de már nem az. Az elme még tagadja a nyilvánvalót, Frank. Hát nem emlékszel a hosszú hónapokra, amikor ápoltál? Amikor beteg lettem, már akkor tudtuk, hogy ennyi volt, és nem több. De jól van ez így, hiszen melletted olyan gyönyörű életem volt, hogy szebbet senki sem tud még álmodni sem. És ha lehet, a következő életemet is veled szeretném leélni.
– De én most akarlak, most!
– Most nem lehet már, sajnos nem. De én itt is ugyanúgy szeretlek téged, mint azon a világon, ahol leéltünk oly sok évet. És olyan nagyon sokat le fogunk még.
Frank szemeit elöntötte a könny, maga alá húzta a lábát, hogy felálljon, de iszonyú fájdalom járta át, a teste most hagyja cserben, pont most? Emberfeletti erővel küzdött azért, hogy talpra álljon, Pedro szinte remegett már, mert fogalma sem volt, hogy mit tegyen, végül a zongoristához fordult és így szólt.
– Rohanj az orvosért, de nagyon gyorsan! Frankkel valami nagyon nem stimmel!
A zongorista megfordult, és úgy ahogy volt frakkban a doktorért rohant. Frank ebből semmit nem érzékelt, csak a fájdalmat érezte és a lágokat látta könnyein keresztül. Azok pedig mintha fel akarták volna emészteni, egyre nagyobbakká, és egyre melegebbekké váltak. Iszonyú erőfeszítés volt, de elvánszorgott a kerítéskapuig. Alig jutott el a tudatáig, hogy a lába mintha kevésbé fájna most, és egyre kevesebb szűrődik be hozzá a körülötte lévő világból. Dor hangját hallotta, amit még az előbb mondott, és azóta is folyamatosan ismétel.
– Vigyázz magadra Frank, találkozunk, ha itt lesz az ideje. És akkor megint együtt leszünk!
Együtt, igen, de nem vár ő már semmire, Dor nélkül úgysem ér ez az egész semmit sem! Lelke kétségbeesetten vágyakozott a nő után, szíve őrült módon zakatolt. Fogalma sem volt, hogyan jutott fel a kikötő magasra nyúló peremére, és azt sem nagyon hallotta, hogy valaki kétségbeesetten rohan, és kiabál felé valamit. Nem számít mit mond, futott át az agyán, nem számít már semmi, csak Dorral lehessen, minél hamarabb. A perem szélén megállt és lenézett. Valahol nagyon mélyen alatta hullámok tomboltak, ahogyan megtörtek a kikötő hatalmas szikláin. Gyilkos morajlás jutott el a tudatáig, és az is, hogy valahol elvesztette a cipőjét arról a lábáról, amelyik ilyen pokolian fáj. Most már nem hallotta Dorothy hangját, amitől kétségbeesett. Mi lesz, ha szem elől téveszti? Mi lesz, ha halálba ugrik, és nem talál rá sohasem? Mi lesz, ha nem lehetnek már együtt semelyik világon sem? Ennek nem szabad megtörténnie! Hirtelen határozott, és aztán már ugrott is. A rossz lába miatt nem nagyon sikerült elrugaszkodnia, de éppen eléggé, hogy ne csapódjon neki a kikötő betonfalának. Az ugrás pillanatában szinte azonnal megszűnt minden hang. Olyan csend lett és olyan végtelen magány, hogy megrettent, most tudatosult benne, hogy mit tett. Izgatott szíve nem bírta tovább és feladta a harcot, éppen akkor, amikor Frank teste a szikláknak csapódott.
Nem veszítette el az eszméletét. Fehérség vette körül, és emberek, akiket soha nem látott. De ez csak az első pillanatokban volt így, kis idő múlva egyedül találta magát egy füves mezőn, aminek semerre nem lehetett látni a végét. Hová került vajon?
– Dor! – kiáltotta el magát és kétségbeesve hallgatta, hogy a hangja hosszan visszhangzik a térben. – Dor!
Hol lehet a szíve hölgye, vajon hol? Elgyötörtnek érezte magát, úgy érezte a lábai nem tartják már, térdre hullott a fűbe. Most tényleg meghalt? Vagy ezt az egészet megint álmodja talán? Mi van, ha megbolondult?
– Mit csináltál te boldogtalan? – hallatszott egy hang mögüle, amelyben azonnal Dorothyéra ismert. Néhány pillanat múlva az érintését is érezte magán, és a nő illatát is érzékelte. – Mit csináltál? – kérdezte megint, de szemei könnyesek voltak.
– Ne haragudj – felelte a férfi – nem bírtam várni, nélküled nem ér az egész semmit sem, és én sem érek semmit. Veled akarok lenni, örökre, olyan nagyon szeretlek Dor!
A nő szóra nyitotta a száját, de nem válaszolt, most már zokogott és magához szorította az édes, öreg férfitestet. Micsoda gyönyörű érzés is ez. Így maradtak, ölelkezve még egy ideig, és Dorothy csak nagysokára szólalt meg.
– Mindig is türelmetlen voltál, Frank, de imádom a türelmetlenségedet. Nagyon szeretlek én is…
Folytatta volna, de a teste körvonalai lassan oszlásnak indultak, először a kontúrok tűntek el, majd a színek, végül az egész női alak semmivé foszlott. Frank kétségbeesetten nézett a kezére, amely közben teljesen áttetszővé vált, és a testének a súlya is eltűnt hirtelen. Tehát mégis meghalt, és ez a túlvilág. A teste is eltűnik, néhány pillanat csupán, és csak az a néhány gramm marad ő, amelyet eddig a lelkének nevezett. Egy anyagtalan valami, amelyből valaha leszületett, és most visszatért, haza. Mert ugye itt van az igazi hazánk…
