Talán nincs zarándokút, amely híresebb lenne ennél, és valószínűleg nincs is ember, aki ne hallott volna róla. A Caminót a köznyelv leginkább egyfajta tortúraként értelmezi, és bár lehetséges, hogy hatalmas erőpróba, a több, mint 800
kilométeres táv végig gyaloglása, a résztvevők legkevésbé így gondolnak erre e megpróbáltatásra. A Szent Jakab-út – mert valójában ez a valódi neve – Spanyolország északi részén halad végig, mígnem véget nem ér Santiago De Compostelában.
A hagyomány szerint az itteni székesegyházban vannak Idősebb Szent Jakab apostol földi maradványai. Már a XII. század emlékei között nyomra bukkanhat az, aki kicsit beleássa magát az El Camino történetébe. Egy francia pap, bizonyos
Aymeric Picaud, veti papírra először útikönyv formájában tapasztalatait.
Ő már négyféle útról ír, melynek mindegyike Santiago de Compostelába vezet. Már abban az időben is megnevezett pihenőhelyek voltak, és ahogy a szent zarándoklat egyre népszerűbb lett, úgy növekedett a pihenőhelyek és útvonaljelzések száma is.
A zarándokok egy kagylót visznek magukkal, amelyet leggyakrabban a hátizsákjukra erősítenek, és így már mindenki messziről láthatja, hogy viselője a Szent Jakab utat rója. De ugyanez a kagyló felbukkan az út széli köveken, házak oldalán, telefonpóznára erősítve, kőrakások tetején, és a pihenőhelyek bejárata fölött is. Volt idő, amikor ezt az utat kizárólag hívő emberek járták, de mára már megváltozott a helyzet. Kicsit furcsa arra gondolni, hogy a gépkocsihoz szokott életvitelünket hirtelen hátizsákra és túracipőre cseréljük, és nekivágjunk a több, mint 800 kilométeres távnak.
De vajon mi az, ami arra sarkallja az embert, hogy a gépkocsiját túracipőre cserélje? Mi vezeti a lépteinket ilyen hatalmas távolságba, amikor néha a közértig nincs erőnk, vagy kedvünk elmenni? És egyáltalán, mit gondol az útrakelő, mit fog majd találni a székesegyház évszázados kövei között? Vagy nem is ott van a válasz, hanem magában az Útban? A Szent Jakab nyughelyére érő emberek már gyaloglás közben megtalálják válaszaikat kérdéseikre? Talán így van, mindenesetre a mai modern kor embere már más indíttatással vág bele ebbe a kalandba, mint mondjuk a XII. század embere. Voltak néhányan, akik megpróbálták összegyűjteni azokat az okokat, ki miért indult el, de szinte mind ugyanarra jutottak: mindenki mást keres a fűvel tarkított homokos úton, és leggyakrabban nem azt kapják az út végén válaszul, amire vágytak.
Furcsa érzés lehet, hogy az ember hajnalban kel, nem ismer senkit sem a körülötte lévők közül, de ahogy nekivág a gyalogútnak, a háta mögül kelő nap sugarait számtalan hátiszákra függesztett kagyló veri vissza. Ők mind Útitársak. Még akkor is, ha egész úton csak néhány mondatot beszélnek csupán. És mivel a tempó sem egy, így számtalan ember sodródik mellénk, vagy mi előzünk meg valakit, vagy minket hagynak le, de az érzés, hogy „egyfelé” megyünk csodálatos lehet.
Talán nehéz elhinni, de a zarándokok száma mára már 300 000 körülire becsülhető évente, és ez a szám azt jelenti, hogy naponta több, mint 800-an indulnak útnak. Többségük nem hívő, nem templomba járó ember, sőt. Kell lenni ebben a kihívásban valami olyasminek, amit az ember Lelke valamiért nagyon akar. És ez nem feltétlenül a vallás és még az sem, hogy ez egy ritka teljesítmény lenne, hiszen az évszázadok alatt már többmillióan rótták Észak-Spanyolország hegyes-völgyes útjait, hogy majd, ha Santiago de Compostelába érnek, „valahová” eljussanak. Fizikailag és Lelkileg is. Akik nekivágtak, saját bevallásuk szerint, ezen utazási vágyukat megelőzte valamiféle benső változás, vagy annak sürgető igénye. Volt, akinél ez lassan kezdődött, és volt, aki egy hét alatt „bolondult” bele abba, hogy ha törik, ha szakad, neki mennie kell.
A legkevesebben azért vágnak bele, hogy bizonyítsák, meg tudják csinálni. A Szent Jakab-úton nem az egó vezérli a lépteket, hanem a Lélek. A kutakodó, sejtelmes hangú, állandóan tanulni és tapasztalni vágyó Lélek, amelynek hangját nem lehet csak időlegesen lecsendesíteni. Az egy hónap magány – mert körülbelül ennyi idő alatt szokták teljesíteni a távot – olyannyira képes megváltoztatni az embert, hogy hazatérve már nem is tudják tovább élni az életüket úgy, ahogyan eddig. Talán ez lenne az egyik ok, a változás, vagy az arra való vágy? Vagy talán az, hogy mielőtt meghalok, ezt nekem is meg kell tennem? Nem az eredményért, hanem saját magamért. Lelkünk sokszor fura dolgokat súg nekünk, és sokszor nem is tudjuk, hogy mi ez a sürgető, bizsergető vágy, hogy végre változzunk, változtassunk. Mert aki végig járta az mássá vált, véglegesen és mindenhogyan.
Ritka az, aki sokat fényképez, hogy hazatérve számtalan alkalommal nézze meg ugyanazokat a felvételeket. Itt az emlékek a Lélekbe vésődnek bele, és a Szellem egészen máshol jár, miközben a Test végzi monoton munkáját. Néha nem is lehet tudni, milyen tájak mellett halad el, csak este eszmél, amikor megérkezik a szállásra, és egy könnyű vacsora után aludni tér.
Számtalan Caminoról szóló könyvet olvastam végig, és volt szerencsém néhány filmmel és dokumentumfilmmel is gazdagabb lenni. Furcsa érzés keríti hatalmába az embert, amikor látja, hogy az útra kelők listát készítenek, vásárolnak néhány dolgot az útra, valami izgatott lobogást kezdünk érezni, amikor a szoba sarkában lévő hátizsákjukra először függesztik ki a kagylót. Mintha magunk is az útra kelők között lennénk.
Van, aki egyre sürgetőbben érzi az indíttatást, és van, aki úgy éli le az életét, hogy fel sem merül benne a zarándoklat lehetősége. És most mosolygok magamban, mert nekem van egy „olyan” kagylóm, és valahol egy hátizsákom is. De még nem tudom, hogy mikor indulok…