Egy eltékozolt élet

Egy eltékozolt élet

Az öreg Morton egész életében úgy érezte, hogy mindig áldozat, mások szolgája csupán. Minden tettét örök harc jellemezte saját sorsával, hite pedig már régen tova szállt. Ahogy öregedett már csak egy gondolat foglalkoztatta, vajon mit fog mondani, ha majd lejár az ideje? Ha majd be kell szállnia Kháron ladikjába, és számot kell adnia az életéről. Most azonban úgy tűnik, becsaphatja a sorsot, új emlékeket kaphat a régiek helyett, és így talán makulátlanul járulhat az Úr színe elé… 

Az öreg Morton fáradtan üldögélt a zöld csempével kirakott folyosón. Sosem gondolta volna, hogy eljuthat ide, ahová csak azok juthatnak el, akik értékes életet éltek. Ő nem ilyet élt. Végig kínlódta az életét, egyszer még börtönben is ült, igaz csak pár napot, de ült, és a szabályzat szerint, aki büntetett előéletű, az nem részesülhetett abban a kitüntetésben, hogy olyan emlékeket kapjon, amire büszke lehet. Ez egyfajta jutalom volt azoknak, akik kiérdemelték, hogy minden gond eltűnjön az életükből, és hátralévő idejüket felhőtlenül élhessék le. Nem sokaknak adatott meg, így jól tudta, hogy ami most történik vele, az hatalmas szerencse, de valahogy mégsem tudott igazán örülni. Egész életében azt érezte, hogy sosincs a helyén, sosem azt csinálja, amit szeretne, mások szolgája volt, egy alsóbbrendű lény. Néha azonban a sors furcsa fintora miatt, mégis megesik, hogy az olyan ember is, mint ő, megkaphatja a legszebb emlékeket, olyanokat, amelyek sosem történtek meg vele. A régi életét pedig most végre kitörlik, nem fog emlékezni rá már soha többé. 

Veszélyes tánc ez Isten tervével szemben, de mára már teljesen elfogadott volt a nézet, miszerint nem mindegy, milyen emlékekkel halunk meg, mert a következő életünkben arra fogunk emlékezni, amit átéltünk. Azaz, amit belénk programoztak. Így talán becsapható lehet a karma, legalábbis a tudósok ezt mondták, és ki merne ellenkezni velük? Azok, akik átestek a programozáson nem térhettek vissza a régi életükbe, boldog emlékeikkel együtt egy új helyre költöztek, és folytatták az életüket úgy, mintha a régi soha nem is létezett volna. Morton jól tudta, pontosan ez az, amire vágyik, végre elégtételt kaphat minden rosszért, ami történt vele.
Hátradőlt a kemény fapadon, és kinyújtotta a lábát. A cipőjét elvették belépéskor, sőt a ruháját is, és most egyetlen hálóingben ücsörgött itt, valami furcsa fapapucsban, ami kicsi volt rá. Ezen meg sem lepődött, sosem azt kapta az élettől, ami járt volna neki. Nem is értette, hogy mit keres most ő itt, az agyprogramozóknál. Felnézett a mennyezetre, ahol mindössze egyetlen halvány izzó pislákolt, és meg mert volna esküdni, hogy ez a váróterem azoké az embereké, akik olyanok, mint ő.
Fázósan összevonta maga előtt a karjait és megpróbálta elképzelni, hogy milyen lesz majd azután, amikor kilép ebből az életből. Mire fog emlékezni? Talán élhetett volna jobb életet is, vagy legalább jobban próbálkozhatott volna. Élete folyamán mindig azt érezte, hogy vele különösen igazságtalanul bánt a sors, és sosem volt semmiben szerencséje. Csak most, most, hogy bemehet azon a zöld vasajtón, és a programozók elveszik tőle azt a poklot, amit átélt, és valami szépet kap majd, legalábbis ezt ígérték. Úgy érezte életében először történik vele valami olyan, amit mindig is megérdemelt volna. Azokon az embereken kívül, akik kiérdemelték ezt a kiváltságot, minden héten kisorsolnak valakit, aki benne van már a korban, és aláveti magát az átprogramozásnak. Cseppet sem szégyellte, hogy ő így került ide, a lényeg, hogy itt van.
Az ajtó mögül hirtelen valamilyen reccsenést hallott, az ereiben egyszerre megdermedt a vér, most tudatosult benne, hogy mennyire fél. Ezt nem gondolta volna, úgy hitte, hogy amin életében ő már keresztülment, annál rosszabb itt nem történhet vele. A felesége elhagyta, a gyermekei nem keresik, a mai napig nem tudta, hol rontotta el. Mit csinált rosszul? Vagy mindent? Hálásan gondolt arra, hogy most majd megszabadul a kínzó emlékektől. Azt suttogták, hogy állítólag lehet választani is az emlékek között. Lehet az ember űrhajós, ünnepelt író, vagy sanzonénekes. Akkor majd ezrek éltetik, és végre majd mindenki szeretni fogja őt.
Vett egy hatalmas levegőt, de kifújni nem volt ideje, mert a vasajtó kinyílt. Egy szenvtelen arcú nővér jelent meg, fehér, hosszú köpenyben, kezében egy vastag dossziéval. Morton egyetlen pillantást vetett csupán az aktára, azonnal tudta, hogy az övé. Nem gondolta volna, hogy ilyen sokat tudnak róla, hogy ilyen terjedelmes a róla szóló jelentés. Érezte, hogy a testén remegés fut végig, izgatott, félelemmel teli remegés.
– Maga Eugene Morton? – kérdezte a nővér szinte semmi érzelem nélkül.
– Igen – felelte a férfi rekedten, és közben felállt.
A nővér végigmérte őt, mintha ellenőrizni akarná, hogy a hálóingen és a papucson kívül más nincs-e nála, aztán a szabad kezével intett a szoba felé.
– Jöjjön be!
– Igenis – felelte a férfi, és óvatosan belépett a vasajtón. Kissé összerezzent, amikor az becsukódott mögötte, hangja baljósan visszhangzott a szobában.
– Üljön le oda – mutatott egy alumínium székre a nővér, közvetlenül az asztal mellett. Morton szó nélkül helyet foglalt, és magában rimánkodott, hogy legyen ennek az egésznek mihamarabb vége. Nyomasztó egy hely ez, sehol egy ablak, igaz, körülbelül negyven méterrel voltak a föld felszíne alatt. Erről is sugdolóztak odafönt, miért kell az agykontrollosoknak ilyen mélyen dolgozniuk? Persze ezt senki sem tudta, és sosem találkozott olyannal, aki akár egyetlen technikust is ismert volna. Most még jobban fázott és még jobban félt. A nővér kinyitotta az aktáját, és az utolsó oldalra lapozott. Elővett egy tollat, és Mortonra nézett.
– Néhány kérdésre válaszolnia kell, mielőtt bemegy a programozóhoz – mondta, és válaszra sem várva folytatta. – Mit érez most?
Morton összerezzent, és fogalma sem volt, hogy mit válaszoljon. Azt mégsem mondhatja, hogy retteg.
– Kíváncsiságot – mondta, és örült, hogy eszébe jutott valami.
– Tudja, hogy mi fog történni?
– Igen, tudom. A csúf emlékeim helyett, szépeket kapok.
– Úgy érzi, hogy megérdemli?
– Már korábban megérdemeltem volna, de most végre szerencsém volt, és a sorsolásnál engem húztak ki.
– Hm. Gondolja, hogy szerencse volt?
Morton értetlenül nézett a nőre, de nem mert kérdezni semmit sem. Most már a szája széle is remegett, és most először fordult meg a fejében a gondolat, hogy inkább hagyja az egészet a csudába, és hazamegy. A nővér körmölt valamit az aktájába, aztán a férfire nézett.
– Megbánta az életét?
– Nem tudom – szaladt ki a száján, és maga is meglepődött, hogy valóban nem tudja. Csak azt, hogy végig küzdötte az életének mind a hatvanöt esztendejét, és nem volt talán olyan nap sem, amikor ne gondolt volna arra, hogy milyen pocsékul kibánt vele az élet, hiszen ő nem kapott semmit sem, csak bajt és szenvedést.
– Miért nem tudja?
– Nem tettem semmi rosszat, kérem – felelte, és arra gondolt, hogy akár ez lehetne életének a szlogenje is. Talán ezt kellene felírni a fejfájára is, legalább a többiek örök időkig tudni fogják, hogy ő jó ember volt, nem tett semmi rosszat, a körülmények áldozata volt világéletében. A nővér ismét felírt valamit a lapra, majd folytatta.
– Megbánta valamelyik tettét?
Morton néhány pillanatig nem válaszolt, nem merte erre a kérdésre is ugyanazt válaszolni. És egyébként is, mi van, ha megbánta, rövid időn belül úgysem fog semmire sem emlékezni a régi életéből.
– Nem bántam meg – mondta dacosan, és kihúzta magát a széken. – Semmi rosszat nem cselekedtem, értse meg!
– Maga szerint a felesége miért hagyta ott?
– Mit tudom én! Egy idegesítő perszóna volt, csak a pénzem kellett neki.
– Önnek sok pénze van?
– Nem, dehogy!
– Akkor miből gondolja, hogy csak a pénze kellett?
– Mit tudom én! – vágta rá megint, és most már idegesítette is az előtte ülő nő. – Elment, hát elment, folytatni kell az életet, nem?
– De – bólintott a nővér és elgondolkodva nézett a férfira. – A gyermekei miért nem látogatják önt?
– Ezt talán tőlük kellene megkérdeznie, én megadtam nekik mindent, és ez a hála. Látja, nem érdemes soha jót cselekedni.
– Maga szerint értékes élete volt?
– Egy fenét! Az a nyomorult sors ott tett keresztbe nekem, ahol csak lehetett. Idióta emberekkel voltam körülvéve mindig is.
– Maga szerint miért nem lett gazdag és sikeres?
– Mert engem mindig csak kizsákmányoltak, és sosem voltam jó helyen. Ha pedig mégis, akkor biztos, hogy kitúrtak onnan. Más aratta le a babérokat helyettem.
– Irigy mások sikereire?
– Már miért ne lennék? Nekem sosem adatott meg. Maga talán nem szeretne gazdag és sikeres lenni?
– Én az vagyok – felelte a nővér.
– Mi? Akkor meg mit keres idelent a föld alatt? Ha gazdag és sikeres, miért nem utazgat, vagy talál magának egy hobbit? Én biztosan nem senyvednék ebben a kamrában.
– Én itt vagyok boldog – felelte a nő és ismét felírt valamit a papírra. – Maga most boldog, vagy volt valaha az életében boldog?
– Én sosem voltam boldog, egyszer azt hittem, hogy az vagyok, de rájöttem, tévedtem.
– Hogy definiálná a boldogságot?
– Nem tudom, ha boldog vagyok, akkor annak érzem magam. Ennyi.
– Mit gondol, mennyiben függött eddig magától a boldogság?
– Csak kevéssé.
– Százalékban?
– Nem tudom, talán tíz százalék.
– Akkor tehát azt mondja, hogy azért nem boldog, mert kilencven százalékban, az önön kívül eső dolgok tették boldogtalanná.
– Így is lehet mondani.
– Csinálna valamit másképpen, ha újrakezdhetné?
Morton most már nem csak ideges volt, hanem bosszús is.
– Miért tesz nekem fel ilyen kérdéseket, asszonyom? Perceken belül már úgysem fog számítani semmi sem. Megkapom az új emlékeimet, és vidáman élek, amíg meg nem halok.
– És a felesége és a gyermekei? Ők is vidáman élnek?
Morton megvonta a vállát.
– Nem én mondtam, hogy hagyjanak el engem…
A nővér lehajtotta a fejét, majd lassú mozdulattal becsukta a vastag dossziét. Felállt, majd odalépett egy másik ajtóhoz, amelyen egy „Kontroll” feliratú tábla állt.
– Itt várjon, kérem, hamarosan jön önért valaki, hogy a programozást megcsinálja. Minden jót magának, uram – mondta és kilépett az ajtón.
Morton egyedül maradt a gondolataival, szeretett volna lenyugodni, a nővér kérdései felzaklatták, feltépték az amúgy sosem gyógyult sebeket. Ha tudja, hogy ekkora hajcihővel jár ez az egész, el sem jön. Kezei remegtek, és a szája teljesen kiszáradt, rossz érzés volt, hogy hagyta magát felbosszantani, nem értette, hogy mire valók voltak ezek a kérdések. Idegesen megvonta a vállát, végül is mindegy, most már csak néhány perc, és minden más lesz. Próbálta kitalálni, hogy milyen lesz az új élete, és milyen embereket sodor majd mellé a sors. Remélte, hogy jobbakat, mint ebben az életében, ettől talán majd ő is jobb ember lehet és többre viszi majd.
Hirtelen kinyílt az az ajtó, amelyen a nővér az imént távozott, de most egy magas, zöld műtősruhába bújtatott ember lépett be a helységbe.
– Jöjjön – intett felé, és meg sem várva, hogy Morton követi-e őt, elindult a folyosón. Néhány lépést kellett csak megtenniük szerencsére, és már meg is érkeztek. A hórihorgas ember félreállt az ajtóban és előre engedte őt. A szoba, ahová érkeztek egy eléggé barátságtalan hely volt. Középen egy piros bőrborítású ágy terpeszkedett, oldalt pedig egy fal, amelyen kis ablak volt látható.
– Feküdjön le oda – intett a zöld ruhás az ágy felé, és türelmesen várt, amíg Morton elhelyezkedett, aztán szép komótos mozdulatokkal kezdte leszíjazni a férfit.
– Minek ez? – rettent meg Morton, és megpróbálta kiszabadítani a már lekötött végtagját.
– Csak nyugalom, erre azért van szükség, mert az eljárás során nagyfokú mozdulatlanság szükségeltetik.
Morton ellenállása megtört.
– Rendben, csinálja, legyünk mihamarabb túl ezen az egész hajcihőn.
A technikus erre már nem felelt, csak feltette a többi szíjat is, egy tűt pedig a bal karja vénájába szúrt, amelyet kis csővel kötött össze a feje mellett álló géppel, majd elindult kifelé.
– Várjon, hová megy? – kérdezte Morton.
– A szomszéd helységbe. A berendezést onnan kell működtetni.
– Maga csinálja egyedül?
– A procedúrát igen, de jön mindjárt valaki, aki az egészet hivatalosan levezényeli.
– Kicsoda?
– Majd megtudja.
– Várjon már! Miért nem mondja el?
– Mert nem tehetem! – felelte a hórihorgas és kiment az ajtón. Morton egyedül maradt a gondolataival, és úgy érezte, hogy lassan eluralkodik rajta a pánik. Micsoda marhaság ez megint? Ha kijut, tuti elmeséli mindenkinek, hogy az a hely, amiről csak suttogva mernek beszélni, mindössze egy pár helységből áll, és idióta alkalmazottakból. Csak már lenne vége. Nem látta, csak hallotta, hogy ismét kinyílik az ajtó, és belép valaki. Remélte, hogy végre az érkezett meg, aki az egészet irányítja, és akkor végre nem sokára haza mehet. Illetve arra a helyre, amelyet majd kijelölnek neki, ezt megígérték. Hirtelen egy ember magasodott fölé, akinek a megjelenése olyan ijesztő volt, hogy Morton fel akart ugrani, de a szíjak megakadályozták ebben. A férfi tetőtől talpig feketében volt, orrán egy hatalmas szemüveg terpeszkedett, összekulcsolt kezében pedig egy könyv volt.
– Ki maga? – kérdezte elhaló hangon és közben igyekezett kiszabadulni a fogságból, de a szíjak jól tartottak. A férfi nem válaszolt, hanem tekintetével ellenőrizte a tűt a karjában, a szíjakat, majd a gépet vette szemügyre. Elégedett lehetett, mert bólintott. Visszafordult Morton felé, majd lassú, szinte kántáló hangon beszélni kezdett.
– Eugene Morton! Ön most azért van itt, hogy az Élet Tanácsának ítéletét végrehajtsuk!
– Micsoda? – hördült fel a leszíjazott és még kétségbeesettebben igyekezett kiszabadulni a fogságból, de nem sikerült neki. A fekete ruhás zavartalanul folytatta tovább.
– Mielőtt elkezdenénk a folyamatot, ismertetem az ítéletet! Ön, Eugen Morton, több alkalommal bizonyította, hogy ebben a létben nem alkalmas arra, hogy méltó polgára legyen a Világunknak. Számtalan alkalommal is bűnt követett el, melyek némelyike olyan súlyos, hogy az ítélet sem lehet más, mint a legsúlyosabb.
– Az isten szerelmére, hát mit akarnak tőlem? Meg akarnak ölni? – sikoltotta Morton, és egy pillanatra sem adta fel a szabadulási kísérleteit.
– Öntől az Élet Tanácsa megvonja a bizalmat, és a további lehetőséget, Mr. Morton. Az élete bizonyítottan hiábavaló lett, eltékozolt egy értéket, egy kincset. Sajnálom, az ítélete: halál!
– Neeeee! – üvöltötte most már a férfi, és teste görcsösen megfeszült. Átvágták, becsapták, megtévesztették!
– Nem ezt ígérték! – sikoltotta – Nem ezt! Egy szebb emléket ígértek egy másik életet!
– Pontosan azt fogja kapni, Mr. Morton. Ezt az életét eltékozolta, meggyalázta, de kap egy másikat, ahol javíthat, és elkezdheti gyűjteni a szép emlékeit!
– Neeeeem! Én ezt az életemet akarom, nem érti?
– Ugyan miért kellene magának ez az élet, Mr. Morton? Sosem becsülte meg!
A leszíjazott férfi mozdulata megtört és teste elernyedt.
– De megbecsültem! Meg! Maguk nem értik, én áldozat vagyok, mindig is az voltam. Inkább segítséget érdemelnék, nem halált!
– Már kapott segítséget, a feleségétől, a gyermekeitől, a szüleitől és a kollegáitól, de maga ezt nem becsülte meg, és egyáltalán semmit sem, amit kapott az életétől. Nem lehet más az ítélet, mint halál.
Morton teljesen összetört, már nem volt ereje felelni sem, szemeiből szép lassan folyni kezdtek a könnyek. A fekete ruhás alak kinyitotta a könyvét, de mielőtt beleolvasott volna, intett az ablakon át, hogy kezdhetik az eljárást. A gép felzümmögött, és a vékony csövecskén folyadék kezdett áramolni. A fekete ruhás pedig beszélni kezdett.
– Lelj nyugalmat a halálban, fiam, engedd el a fájdalmakat. A Lelked felszáll az angyalokhoz, akik lehoznak téged ide újra egy másik testben és egy másik életben. Legyél bölcs, és becsüld meg jobban az égi ajándékot! Az Úr legyen a megtévedt Lelkeddel Drága Testvérem!
Nagyjából ez volt az utolsó mondat, amit Morton ebben az életben még hallott és értett. A külvilág megszűnt létezni, és csak néhány pillanat kellett, hogy körbeölelje a meleg, tejszerű fény. Már nem érzett semmit sem, csak valami határtalan békét.
A fekete ruhás alak lezárta Morton szemeit és a közben belépő hórihorgasra nézett.
– Remélem, ezúttal sikerrel járunk barátom. Ez volt a tizenhetedik alkalom, hogy így kellett visszaküldenünk őt. Borzalmas…
– Igen, az, de sosem tanul az egészből, sőt, semmiből sem, de miért nem, Atyám, miért?
– Vannak dolgok, amiket nem értünk, és nem is érthetünk. Hogy őt miért kellett már ilyen sokszor visszaküldenünk, nem tudom. Talán az energia olyan összpontosulása ő, ami valami mást jelképez, mint amit mi.
– És ha megint ide kerül, hozzánk?
– Akkor megtesszük, újra és újra. Egészen addig, amíg sikerrel nem járunk…
A zöld ruhás fáradtan nézett Morton élettelen testére, és kihúzta a tűt a vénából. Már tizenhétszer visszaküldte ezt a Lelket, és lehet, meg kell tennie majd tizennyolcadszorra is. Mindegy, ez a dolga. Kifűzte a szíjakat és a fekete ruhásra nézett, aki a vállára tette a kezét.
– Megtesszük, amit kell, hogy egy szebb világot teremtsünk. Ez a terv és ezt végre is hajtjuk. Köszönöm a segítségedet, fiam – mondta, és tett néhány lépést, majd kilépett a szobából. A zöld ruhás megpihentette a szemét az ajtó lapján és csak ennyit suttogott a távozó után…
– Legyen meg az akaratod, Istenem…