ÉBREDÉS

Ébredés

    Vajon mit tennénk akkor, ha szüleink halála után egy félévszázados rejtéllyel szembesülnénk? Ha akkor kellene megtudnunk, hogy talán nem is azok voltak, akiknek hittük őket? Lenne-e merszünk szembenézni az igazsággal, átutazni érte a fél világot, olyan kalandokban részt venni, melyekben egyébként nem lehetne részünk? 

     Az Ébredés, több, mint egy izgalmas szerelmi történet, sokkal inkább egy magával ragadó utazás, amely nem csak több országon ível át, hanem bemutatja benső utunkat is, Lelkünk vágyainak titokzatos és kalandos útjait. Olyan rejtélyeknek ered a nyomába, mint a misztikus maja tekercsek, a reinkarnáció, vagy, hogy valóban létezik-e a Lelkek Könyve. A nyomozás veszélyes, de a cél nagy jutalommal kecsegtet, és ugyan ki tudna ellenállni egy romantikus utazásnak, ha a végén a legcsodálatosabb boldogság várhat ránk jutalmul…

 Megjelenés éve: 2021

 Puhatáblás – 480 oldal

 ISBN: 978-615-01-1548-1

 3 290 Ft 

Agusta hadnagy megnyomkodta a szemeit a gödrükben, és úgy érezte soha többé nem akar hallani sem angyalokról sem oroszlánokról, sem semmilyen okkult dologról. Ha ezt az ügyet befejezte, szabadságra megy, az bizonyos, és a főnöke sem szólhat egy rossz szót sem, de előbb valahogy meg kell oldani az ügyet. Vett egy mély lélegzetet, és Laurára nézett.

– Rendben. Tehát van egy felbecsülhetetlen értékű könyv, ami jelen pillanatban nincs meg, mert ugye ezért van ez a hajtóvadászat. Jól mondom?

– Tökéletesen. Bár a jelen pillanat nem felel meg a valóságnak, mert az a könyv sosem volt igazán meg.

Agusta az égre emelte a szemét, pedig Molnar most nem is volt itt.

– Mi az, hogy nem is volt meg. Hát létezik ez a könyv egyáltalán?

– Feltehetőleg. Azaz valószínű.

– Micsoda? Maga most azt akarja nekem mondani, hogy ezt a szerencsétlen Kerekest azért ölték meg, mert valakik azt hiszik, hogy van egy könyv, ami nem is biztos, hogy létezik?

– Hát… úgy valahogy.

– Elment a világ esze, ezt mindig is tudtam.

Agusta lehajtotta maradék kávéját és mindkét kezét az ölébe ejtette. Meg van ezzel az üggyel áldva.

– Legalább azt lehet tudni, hogy látta valaha valaki azt a könyvet? – kérdezte aztán.

– Igen, egy bizonyos Romano Gallo látta a könyvet, le is írta a megemlékezéseiben. A könyv azután eltűnt, és azóta nem is került elő, pedig sokan keresik.

– Hát legalább valaki látta. Ez is valami. Azt mondja, szőrén-szálán eltűnt?

– Igen.

– Mikor látta ez az izé… Gallo?

– Nem tudom évre pontosan, de valamikor a XVII. században.

– Mi van?

– Ezerhatszázvalamikor.

– Esküszöm, én már többet nem is kérdezek, csak képtelenségeket mond itt nekem. Ez már nem is nyomozás, ez történelem. Megjegyzem abban jó voltam, de erről a Galloról nem hallottam semmit sem. Egyáltalán ki volt ez az alak?

– Egy alkimista.

– Aranycsináló? És ő látta a könyvet?

– Leírta.

– A fene egye meg érte! – mérgelődött a hadnagy, de nincs mit tenni, folytatni kell a nyomozást, akármilyen képtelenségek kerülnek az útjába.

– Jó, rendben. Tegyük fel, hogy sokan meg akarják találni, mert fontos könyv, ez világos, de miért kell érte gyilkolni is? Hát mit remélnek, mit fog az a könyv tartalmazni, ezt mondja meg nekem?!

– Az örök életet, más szóval, aki a könyv birtokosa lesz, az hallhatatlanná válik.

Agusta nem is jutott szóhoz. Már mérgelődni sem mérgelődött. Beletörődött, hogy ebben az ügyben nem ő fogja az ütemet diktálni. Csak az a baj, hogy mire itt kibogozza a hátteret, addig egy csomó értékes idő eltelik, és ez nagyon nem jó. Laura szánakozó pillantást vetett rá, szeretett volna segíteni a hadnagynak nagyon, de nem tudta, hogyan tehetné. A rendőr felállt a fotelből, mert úgy érezte meg kell mozgatnia kicsit a lábait. Ez az információáradat sok volt neki kicsit, és persze most törheti a fejét, hogy mit is kezdjen azzal, amit megtudott. Mert rendben van, hogy az ember követi a nyomot, de most hová kövesse? A XVII. századba?

– Jobban örültem volna, ha azt mondja, Kerekesnek volt egy nagy bankbetétje, és azért ölték meg. Még a gyilkosság is megfoghatatlan. Ki terveli ki előre, hogy puszta kézzel megfojt valakit?

– Hát ehhez én nem értek, hadnagy úr, de az biztos, hogy az áldozat nem valami hétköznapi ember volt. Mint csillagász is meglehetősen híres volt. Ami pedig a kutatásait illeti egy része publikus volt, a másik nem.

– A könyv utáni kutatás nem volt publikus, ugye?

– Igen. Erről nem tudott senki sem. Vagyis majdnem senki, mert valakik biztosan megneszelték a dolgot, és talán megpróbálták kikémlelni, hogy talált-e valamit.

– Lehetséges, hogy így volt, és persze a házban nem találtak semmit sem. Kerekes meg megzavarta a tettest, vagy tetteseket. Mi sem találtunk volna, ha a maga vőlegénye nem szakad be a pincébe.

– Már nem a vőlegényem.

– Bocsánat. Kicsit gondban vagyok már azzal, hogy ki kivel van és mikor.

– Nem tesz semmit. Furcsa kapcsolat volt, legalábbis a vége. Az egyik nap még azt mondta, hogy imád, a másikon pedig elköltözött tőlem, és azt mondta, hogy vége. Maga érti ezt, hadnagy úr?

– Hm, nem. Ön igazán gyönyörű nő, nem tudom, mi üthetett abba a fiúba.

– Nekem azt mondta, nem illünk össze, és hogy nem tud ilyen okkultista nővel együtt élni. Pedig higgye el, én sem vagyok más, mint a többi ember, akinek szilárd hite van, nem gondolja?

– Hát igen, de sajnos nem én döntök, Molnar tizedes magánéletével kapcsolatban. Ezt talán tényleg beszéljék meg egymással. Engem azonban még érdekelne néhány dolog.

– Éspedig?

– Tudna-e mondani neveket, akik mindent megtennének azért, hogy megkaparinthassák a könyvet? Olyanokat főleg, akik a gyilkosságtól sem riadnának vissza.

– Nézze, olyan hatalmat remélnek a könyvtől, hogy a tettes akárki lehet. Régen folyik már a könyv utáni hajsza. Persze joggal felmerül az, hogy ha ennyi idő óta nem került elő, akkor kétséges egyáltalán az is, hogy létezik. A világ tele van elásott kincsekről és elrejtett mágikus tárgyakról szóló mesével, de ilyen, mint ez a könyv, ilyen ritkán van.

Agusta megsimogatta az állán a borostát, és eltöprengett. Aki eléggé hiszékeny, annak semmiség elhinni, hogy létezik a könyv. Mit számít, hogy senki sem látta, csak egy Gallo nevű alak, valamikor évszázadokkal ezelőtt, de ezekhez a kutatásokhoz nyilván pénz is kell, és valószínű, hogy nem is kevés. Persze az is lehet, hogy nem egy ember műve, hanem valamilyen csoporté vagy társaságé. Viszont nem nézhet a körmére minden milliomosnak, vagy gazdag társaságnak.  

– Nem tudom leszűkíteni a kört, akárhogyan szeretném. Pedig muszáj lesz, mert így gyakorlatilag bárki lehet a gyanúsított. Esetleg elolvashatnám azt a Gallo féle megemlékezést a könyvről?

Laura megingatta a fejét.

– Sajnos nem. Annak az iratnak nyoma veszett, még valamikor a múlt század ötvenes éveiben. Csak az dereng valami nagyon halványan, hogy egy magyarországi irattárban leltek rá a papírokra. Az, hogy egyáltalán fennmaradt, azt egy Giuseppe Moscati nevű olasz embernek köszönhetjük. Ő olvasta a kéziratot, és leírta, amit ott talált.

Agusta a fejéhez kapott.

– Újabb név, még az előzőt sem jegyeztem meg. Akkor ez is vakvágány, de azért azt tudhatjuk, hogy mit írt Moscati?

– Egészen nyúlfarknyit, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy nyomozás induljon a könyv után.

– Szép ügybe nyúltam. Csakhogy a dolgok megértése mellett nekem a legfontosabb az, hogy megtaláljam azt a lapát tenyerű embert, aki azt a szerencsétlen Kerekest megfojtotta. Tudja mi a legnagyobb baj? Hogy beszélgetek itt magával már lassan egy órája erről az eltűnt könyvről, és közben az is lehetséges, hogy semmi köze a gyilkossághoz.            

Rákönyökölt az egyik könyvespolcra, és csak úgy bámészkodva ránézett a könyvekre. Mi a csudát csináljon most? Csak nem kezdhet ő is nyomozást a könyv után, és ha igen, mire is menne vele? Neki a gyilkos kell, nem valami fantomkönyv.

– Hát köszönöm, kedves Laura. Igazán sokat segített, bár hogy pontosan mennyit, azt még magam sem tudom, de még lenne egy kérdésem, ha nem haragszik.

– Parancsoljon hadnagy úr!

– Azt mondja, hogy ez a könyv örök életet ad. Azt lehet tudni, miként teszi ezt?

– Nagyjából, de ne úgy képzelje, hogy aki megtalálja az örökre ugyanabban a testben fog élni, és soha nem hal meg. A biológiai órát, és a testünk öregedését nem tudjuk befolyásolni, így tehát az elpusztul, amikor itt az idő. Amikor meghalunk, akkor a lelkünk kiköltözik testünkből, és visszaszáll oda, ahonnan leszületett. Kivárja, míg elérkezik a következő leszületés ideje. Ebből a szempontból mind hallhatatlanok vagyunk. Maga is és én is. Csak a következő leszületés alkalmából már nem emlékszünk az előző életeinkre. Nos, a Lelkek Könyvében az a módszer, vagy titok van leírva, hogyan lehet úgy leszületni, hogy az összes eddigi életünkre emlékezzünk. Ily módon, igaz mindig új testben, de hallhatatlan az, aki a tudás birtokosa.

Agusta kikerekedett szemekkel nézett Laurára. Na, nem, ez már tényleg sok! Nem is csodálkozik, hogy Molnar eszeveszetten menekült ettől a lánytól. Ha minden nap mondd egy ilyen mondatot, már abba is bele lehet bolondulni, de gyanítható, hogy nem is csak egyet mondott.

– Jól van, hadnagy úr?

– Prímán! Soha jobban! Hát köszönöm, kedves Laura! Nagyon tanulságos volt ez a beszélgetés, és nagyon sokat tanultam öntől. Bár megvallom őszintén, kell pár nap, míg megemésztem. Vagy az is lehet, hogy pár hét.

A lány kikísérte az ajtóig, és kezet nyújtott Agustának.

– Köszönöm, hogy meglátogatott.

– Ugyan, én köszönöm! Kérem, ha esetleg talán talál még valamit, ne habozzon felhívni engem, minden apróságért hálás vagyok magának.

– Hívom, biztos lehet benne. Üdvözlöm a volt vőlegényemet! Tényleg, ő miért nem jött el, talán fél tőlem?

– Ááá, nem! Fontos feladatot bíztam rá, és most dolgozik… egy másik ügyön. Hát viszontlátásra!

– Magának is!

Laura megvárta míg Agusta beül a kocsijába és elhajt, aztán bezárta az ajtót. A hadnagy nem ment messzire, a kanyar után megállt, és leállította a motort, gondolkodnia kellett. Ez az egész ügy már hajmeresztő fordulatokat kezd venni. Meg is érti, hogy a vállalkozó kedvű embereket mennyire hajtja az, hogy megtaláljanak egy ilyen könyvet, de minden sejtje tiltakozott az ellen, hogy akár csak egy szemernyit is elhiggyen ebből, az egész előző életekre visszaemlékező gondolatból. Ha jól tudja, már rengetegen próbálták bizonyítani, hogy vannak emberek, akik visszaemlékeznek régmúlt életekre, és egy sor dolgot el is tudnak mondani belőle. Na de ez azért mégiscsak sok, és a fantasy, vagy talán a sci-fi határát súrolja, hogy csinál valaki egy hókuszpókuszt, vagy mit, és mindenre emlékszik, amit előző életeiben átélt. Ahh, ez egy marhaság! Az viszont nem, hogy lehetnek emberek, akik teljesen hisznek ebben, és főleg, ha hatalmuk és pénzük van hozzá, nyomozhatnak a könyv után. Az emberi elme érdekes valami. Mire eltelik pár esztendő, ha sokat gondol valaki a kevésbé hihető dologra, ennyi idő után már úgy is érezheti, hogy már látta is a könyvet, annyira valóságnak éli meg. De ettől függetlenül ez egy agyrém!