Talán elmondhatom magamról, hogy otthonosan mozgok a hetvenes évek irodalmában. Abban az időben rengeteg science fiction regényt olvastam, az amerikai, ötvenes-hatvanas évekbeli fantasztikus irodalom aranykora akkorra ért ide hozzánk.

Ha az Antarktisz szóba kerül, akkor eddig mindenki szeme előtt az jelent meg, hogy az egy felettébb hideg hely, emberi lakhatásra nemigen alkalmas, és az év túlnyomó részében állandó hóviharok tombolnak itt. Ehhez mérten mostanában egymást érik a híradások, hogy városnyi méretű jégdarabok szakadnak le a sark egybefüggő jégpáncéljából, és indulnak gyorsütemű olvadásnak.

 Talán nincs zarándokút, amely híresebb lenne ennél, és valószínűleg nincs is ember, aki ne hallott volna róla. A Caminót a köznyelv leginkább egyfajta tortúraként értelmezi, és bár lehetséges, hogy hatalmas erőpróba, a több, mint 800 kilométeres táv végig gyaloglása, a résztvevők legkevésbé így gondolnak erre a megpróbáltatásra. 

 Azt hiszem azért lettem tanácsadó és részben azért kezdtem el írni is, mert egy idő után számomra világossá vált, a világunk rossz irányba tart, és a gyorsuló életritmusunk menthetetlenül magával ragad minket is. Az emberek döntő többsége küzd valamilyen szorongásos tünettel és cipel olyan terheket, amelyek viselése tovább nehezíti azt, hogy helyt tudjon állni élete több területén.

 Amikor az ember még fiatal, egy hosszú út kezdetén áll, és telis-tele van álmokkal, vágyakkal. Aztán amikor túljut élete delén, akarva akaratlanul számvetést készít, és talán kissé rémülten veszi észre, hogy a mostani élete egyáltalán nem úgy néz ki, mint ahogyan azt fiatalkorában megálmodta.

Olvasni nem azért érdemes, hogy “műveltek”, hanem hogy gazdagok legyünk, hogy egyetlen életünkben sok ezer életet leéljünk és megtapasztaljuk, milyen a bukás, a hatalom, a magány, a diadal, a születés, a halál, a hazátlanság és a szerelem, hányféle hit, rögeszme, félelem mozgathat egy embert, hogy leleplezzük hazugságainkat, fölfedezzük életünk értelmét, talán az Istent is.