Az Antarktisz Rejtély
Az Antarktisz – rejtély
Már régóta szóbeszéd volt, hogy az Antarktisz jege valami olyasmit rejteget, amely megváltoztathatja az emberiség egész történelmét. A kutatások eddig szinte a lehetetlennel voltak határosak, de amióta folyik a klímaváltozás, a déli-sark jégpáncélja is lassan betekintést ad titkaiba. Voltak, akik nem hittek a mendemondáknak, és voltak, akik igen. Ilyen volt Daniel Young is. Az ifjú kutató hosszú órákat töltött a műholdfelvételek tanulmányozásával, mígnem egy este valami olyasmit talált, amit először még maga sem hitt el. Építmények egész sora bontakozott ki a hó alól, és bár többségük mára már rommá vált, mégsincs semmiféle magyarázat sem a keletkezésükre sem a rendeltetésükre. Expedíció indul, nem is egy, hanem mindjárt kettő. Megkezdik a kutatást, de az idő hirtelen rosszra fordul, és a déli-sarkra rázúdul egy hatalmas hóvihar. Innen már a túlélés a tét, és ha ez sikerül, valahogy meg kell tudniuk, hogy ki épített az Antarktiszon egy hatalmas piramist, amely a megszólalásig hasonlít az egyiptomihoz. Számtalan kérdés merül fel, válasz azonban sok lehet. Mégis, valahogy minden kérdés után felsejlik a lehetőség, hogy az alkotók valahonnan az űrből érkeztek…
Megjelenés éve: 2020
Puhatáblás 404 oldal
ISBN: 978-615-00-9777-0
2 990 Ft helyett most csak 2 390 Ft.
…
– Mikor akarta elmondani? – nézett Anna, Moore-ra.
– Mármint micsodát? – kérdezte az expedíció vezető, miközben a mellettük lévő falat tanulmányozta.
– Azt, hogy maga volt már a lépcsőknél akkor, amikor először ide utazott.
– Ezt honnan veszi?
– Nem fontos, tudom!
– Hát rosszul tudja. Nem jártam ott, igaz, tudomásom volt róla.
– Akkor miért nem mondta el annak a szegény fiúnak?
– Mi értelme lett volna? Danny egy éles szemű és éles elméjű fiatalember, csak még csiszolatlan, de néhány év múlva kitűnő tudós lesz majd belőle.
– Ez rendben is van, csakhogy azt hiszem, neki is tudnia kellett volna róla, hogy a lépcsősort nem ő fedezte fel.
– Maga honnan tud róla?
– Andanes mutatott a helyszínről képeket, azok csakis úgy készülhettek, hogy valaki személyesen ott járt.
– A képeket én készítettem, valóban, de nem úgy, ahogyan maga gondolja. Drónt használtunk, egyszerűen nem volt időm, hogy mindenhová eljussak.
Anna megcsóválta a fejét, aztán így szólt.
– Ha volt magánál drón, akkor nyilván felrepítette a piramis körül is, vagy rosszul gondolom?
– Nem gondolja rosszul.
– És azokkal a felvételekkel mi lett?
Moore a nőre nézett, majd válasz helyett tovább indult a folyosón, Anna persze azonnal a nyomába szegődött. Mentek úgy tízlépésnyit, aztán az öreg megtorpant, majd kisvártatva meg is szólalt.
– Andanes rendelkezett így.
– Hogy nem nézhetjük meg a képeket? De miért?
– Mert azt akarta, hogy amikor a saját szemükkel látják, akkor ne befolyásolja magukat a már előzőleg látott felvétel.
– Mi? Ez megint micsoda marhaság?
– Ez nem marhaság, Anna. A drón felvételein olyan dolgok látszanak, amelyek úgy hihetetlenek, ahogyan vannak.
– Maga most miről beszél, mondja?
Moore megint elindult előre, de néhány lépés után ismét megállt.
– Amikor visszamentem a Tanszékre minden információt és laboratóriumi eredményt Andanes elé tártam. Ő pedig döntött arról, hogy el kell jönnünk ide, egy nagyobb expedícióval.
– De mi ebben a titkos? Mi van azokon a felvételeken?
– Rajzok.
– Milyen rajzok?
– Hát… talán rosszul mondtam, nem is rajzok, inkább vésetek, ugyanis ezeket belevésték a piramis déli falába.
– És mit ábrázolnak?
– Rengeteg mindent.
– Mégis mit?
– A naprendszert, különféle csillagászati információkat. Az emberiség történelmét.
Anna láthatóan nagyon törte a fejét, de nem jutott semmire.
– Ezeket miért nem szabadott látnunk? Hiszen mi is tisztában vagyunk a csillagászattal és a történelmünkkel.
– Ezekkel nem – ingatta meg a fejét Moore, és sejtelmesen elmosolyodott.
– Ezt hogy érti? Talán valamilyen más nép történelme van felvésve, nem a miénk?
– De, a miénk, Anna, csakhogy van vele egy kis bibi.
– Micsoda?
– Hogy olyan dolgokat is ábrázol, amik még meg sem történtek.
Miss. Morgenstein értetlenül nézett maga elé, aztán megigazította a szemüvegét, mintha ettől hamarabb megértené Moore szavait.
– Mi az, hogy meg sem történtek? Nem beszélne kicsit értelmesebben, mondja? Nincs kedvem most rejtvényeket fejteni.
Moore lehajtotta a fejét, és a cipője orrát tanulmányozta, mintha onnan akarná leolvasni a választ. Valójában tudott volna értelmesebben is beszélni, de ő sem talált magyarázatot a dolgokra, és nem tudta, hogyan is lehet valamit elmondani, amit maga sem ért. Végül is mindegy, egyszer úgyis be kell avatni a többieket, hát most legalább Annának elmondja.
– A piramis déli oldalán fel van vésve az egész emberiség történelme, Anna. A Föld keletkezésétől kezdve az őskoron át az összes történelmi kor. Még az is ott van, amikor először küldtünk embert a Holdra, és szondát a Marsra. Minden kép mellett számok is vannak bevésve, nem tudjuk még, de az a gyanú, hogy ez egyfajta időbélyegző, hogy az adott esemény mikor történt.
– De mit bizonyít ez? – kérdezte Anna. – Akik készítették a rajzokat nyilván ismerték a történelmünket. Bizonyított tehát, hogy ember voltak. Vagy talán maga nem így gondolja?
– De, így – bólintott szomorúan Moore – csakhogy a vésetek folytatódnak tovább.
– Tessék?
– Igen, nem állnak meg a mai korban, hanem folytatódnak tovább.
Anna nyelt egy nagyot, és úgy érezte teljesen kiszáradt a szája. Elég nagy képtelenség volt, amit Moore az imént mondott.
– Miket ábrázolnak azok a képek? – kérdezte rekedten.
Az öreg megvonta a vállát, mielőtt válaszolt volna.
– Nem mindegyiket tudtuk egyértelműen beazonosítani, de néhányat igen.
– És azok mit ábrázolnak?
– Néhány nagyon jó dolgot, aztán pedig egy szörnyű eseményt, vagyis annak láncolatát.
– Az istenre kérem, ne beszéljen már rébuszokban, nem vagyunk már így is hatalmas bajban?
– Elmondanám én higgye el, de az a helyzet, hogy a képek jó részét magam sem értem. Ott van egyértelműen a kép, de nézőpont kérdése, hogy mit hámoz ki belőle az ember.
– Ezt nem értem.
– Elhiszem – bólintott Moore – mi sem értettük, sőt, most sem értjük. Az emberiség fejlődése képekben közzé téve nagyszerű gondolat, csupán csak azt nem tudjuk, hogy kinek szól? Illetve még azt sem, hogy a képek mikor készültek.
– Ezt hogy érti?
– Nézze, itt van egy piramis, aminek a keletkezési korát egyáltalán nem ismerjük. Olyan anyagból készült, amely a Földön máshol nem nagyon fordul elő. Nem tudjuk a rendeltetését, nem tudjuk kik az építők, egyáltalán nem tudunk semmit sem. Az lenne a logikus, hogy az összes kép akkor készült, amikor a legutolsó véset, de ez most így marhaságnak tűnik, mert akkor mindegyiknek valamikor a távoli jövőben kellett volna felkerülnie a falra. Viszont akkor mit keres most itt a piramis? És az itt, nem csak a helyet jelöli, hanem az időt is, ért engem?
– Naná, hogy értem, azaz magát értem, a problémát azt nem.
– Elhiszem, én sem értem. Ha majd nyugalmasabb lesz a helyzet, akkor megmutatom a képeket is, lehetőleg akkor, amikor mind együtt vagyunk. Most kérem, elégedjen meg annyival, amennyit szóban elmondok.
– Az nem valami sok – elégedetlenkedett Anna. – És Andanes, ő mit gondol erről az egészről?
– Andanes egy öreg álmodozó, ezt maga is jól tudja. Szerinte a piramis a távoli jövőben készült, de valami anomália, vagy valamilyen tudatos eljárás folytán visszakerült az időben, ide.
– És maga szerint?
– Nem tudom – vonta meg a vállát Moore ismét. – Felőlem akár lehet így is, de akad itt más magyarázat is.
– Éspedig?
– A piramisrajzok egyfajta jövendölések.
– Mint Nostradamusé?
– Hát… mondjuk.
– De ki csinálna ilyen jövendöléseket?
– Ezt nem tudom megmondani magának.
– Na, szép. Egyáltalán tud maga valamit pontosan?
– Hogyne! Mégpedig azt, hogy nagy dologra bukkantunk, és akármelyik verzió is lesz igaz, mi valami korszakalkotó dolgot fedeztünk fel.
Miss. Morgenstein gyanakodva pillantott Moore-ra, még sosem látta ilyen izgatottnak, mint most, pedig jó néhány esztendeje ismeri már. Vajon mit főzhettek
még ki Andanessel?
– Na, jó, és most mihez fogunk kezdeni?
– Először is össze kell gyűjtenünk mindenkit egy helyre, aztán nekik is elmondok mindent.
– És aztán?
– Aztán megpróbáljuk kideríteni, melyik verzió az igaz.
– És utána?
– Azt még nem tudom, de magam is nagyon kíváncsi vagyok rá.
– Hihetetlen, hogy ezt így eltitkolták előttünk – csóválta meg a fejét Anna. – Senki nem tud semmit erről?
– Nem – felelte Moore – de most már szeretném elmondani.
– Ha lesz kinek, ugyanis szépen lassan mindenki elveszik ebben a piramisban. Nem gondolja, hogy jogunk lett volna tudni nekünk is mindenről?
– Lehetséges – vélte Moore és megint elindult előre, de aztán szokás szerint ismét megtorpant. – Szerintem nem számít, hogy mit tudtak eddig, az a fontos, hogy valami olyasmit találjunk, ami előre visz minket.
– Előre? Hová? – értetlenkedett Anna.
– A tudományban, mert hogy ki fog derülni valami nagy áttörés, abban biztos vagyok!
– Szent ég – emelte Anna a szemét a mennyezet felé – mondja, biztos benne, hogy jól van?
– Soha jobban, meglátja, magát is felrepítjük a hírnév hatalmas szárnyain – mondta Moore és most már megállás nélkül tovább indult, egészen addig, amíg megint egy hatalmas vasajtó nem állta útjukat.