A romváros titka

A romváros titka

 Dr. Jim Hutton, egy szépreményű fiatal archeológus, akinek mindössze annyi a “bűne”, hogy rosszkor van, rossz helyen. A békés kutatómunkával töltött napjai egycsapásra rémálommá válnak, amint Szudánba küldik, egy nagyszabású régészeti expedícióval. A feltáró munkálatok körül azonban úgy tűnik, semmi sincs rendben, furcsa “leletet” találnak, és a holttestek száma egyre csak gyarapodik. Amikor az ásatáson felbukkan Mohammi kapitány, a helyi rendőrség parancsnoka, a dolgok végleg rosszra fordulnak. Izgalmas nyomozás veszi kezdetét, versenyt kell futniuk az idővel, és ki kell deríteniük, hogy az ismeretlen elkövetőnek mi a célja az expedícióval, mielőtt ők is áldozattá válnának.  

Lesétált a lépcsőn, és közben néha megállt, hallgatózott, nincs-e valaki a közelben. Kilépett a ház ajtaján, és óvatosan körülnézett. Az asztalok még mindig úgy álltak, ahogyan a vacsora alatt voltak, csak a terítékeket vitte el valaki. Nyomasztó volt a csend, néha valami furcsa zümmögést hallott a füle közelében, nagyon reménykedett benne, hogy nem valami mérges, csípős rovar az. Elfordult a ház oldala felé, igyekezett halkan lépkedni, és nem magára irányítani a figyelmet. Az egyik ablakon világosság szűrődött ki, Jimmy nem akart kíváncsiskodni, de akaratlanul is benézett a fénnyel telített helységbe.

A szoba Anthony Cooperé lehetett, mert ő ült az ágy szélén, és egy könyvet olvasott. Jimmy kicsit távolabb húzódott az ablaktól, nehogy szemet szúrjon, ha esetleg kipillantana olvasás közben. Az ablak után aztán megint a fal mellé lépett és úgy kerülte meg a házat. Azt ugyan nem tudta pontosan, hogy melyik a konyhaablak, de a fás ligetet látta, amikor megérkeztek. Csupán harminc-negyven lépésre lehetet az épület mögött. A sarkon megállt és visszanézett, nincs-e mögötte valaki. Kicsit megint belehallgatózott az éjszakába, aztán óvatosan elindult a fák felé. Úgy tíz lépést tehetett meg, amikor észrevette, hogy a liget egyik fájának tövében ül valaki. Megtorpant, és igyekezett kitalálni, hogy most mit tegyen. Valahogy Mrs. Greenről nem tudta elképzelni, hogy csak úgy leül a földre, pláne nem az éjszaka közepén egyedül. Kis ideig arra a helyre koncentrált, ahol az ülő alakot felfedezte, aztán arra gondolt, hogy így bizony nem jut előrébb, mert az a valaki egyáltalán nem mozdul. Még egy kicsit sem. Óvatosan nekiindult, és igyekezett nem csapni semmi zajt. Néha megállt, és egyszer még a házra is visszanézett, hátha az ablakokban meglát valakit, de olyan mozdulatlanság volt mindenhol, mint egy sötétkékre fagyott világban, pedig legalább harminc fok meleg volt.

Úgy pár lépésre lehetet már csak attól a valakitől, aki a fa alatt ücsörgött, amikor Jimmy valahogy megérezte, hogy az illetővel valami baj van. Ilyen mozdulatlanul nem lehet ülni, pláne ilyen hosszú ideig nem. Lépett még kettőt, aztán megállt. Megint óvatosan körülnézett, de most sem látott senkit sem, Mrs. Greent pedig egyáltalán nem.

– Hahó – szólalt meg halkan, nehogy a házbelieket felverje. – Jól van?

Az illető azonban nem válaszolt, mozdulatlanul ült tovább fának támasztott háttal. Jimmy most már egészen közel lépett, majd miután nem történt semmi sem, le is guggolt ahhoz a valakihez. Aztán amit látott, attól úgy érezte, hogy menten infarktust kap. Ijedtében hátra vetette magát, majd néhány pillanatig úgy is maradt. Akitől ennyire megrémült, az egy kistermetű, de hatalmas fülű ember volt, azonnal felismerte, ő fogadta őket, amikor megérkeztek. Ez még nem lett volna baj, de a szerencsétlen ember szája tátva volt, és a szemei annyira felakadtak, hogy nem is lehet őket látni, pedig a hold rendesen világított. Jó sok időbe beletelt, mire úgy ahogy, magához tért. A szerencsétlen hulla feje kicsit oldalra volt dőlve, és bár utálta az érzést, odatartotta a kezét, ahol a nyaki ütőerét sejtette. Semmit nem sikerült kitapogatni, a derék ember teljesen halott volt, és nem régen költözhetett el a másvilágra, mert a teste egyáltalán nem hűlt még ki.

Jimmy bánatosan felnézett az égre, és éppen hogy nem ordította el magát. Most mi a csudát csináljon? Folyton hullák teremnek mellette. Mindenesetre szólni kell valakinek, ez a szerencsétlen nem maradhat ebben a melegben itt sokáig. Visszanézett a ház felé, de ott ugyanolyan mozdulatlan volt minden, mint eddig. Hirtelen eszébe ötlött, hogy amikor idefelé jött, Coopert látta olvasgatni a szobájában. Neki szólhat, elvégre azért van itt, hogy a biztonságukra vigyázzon. Még egy pillantást vetett a megboldogultra, és úgy gondolta, hogy amíg elugrik Cooperért, addig nagy dolog biztos nem történik az elálló fülű halottal.

Jimmy nekilódult, hogy minél hamarabb megoldódjon a dolog. Nem sokkal később már az előtt az ablak előtt állt, ahol néhány perccel korábban kíváncsian bekukucskált. Cooper most is az ágyon ült, szinte ugyanabban a pózban, ahogy Jimmy korábban látta. Megkocogtatta az üveget, mire Cooper felkapta a fejét, de nem mozdult, így meg kellett ismételni a műveletet. Erre már felállt, kinyitotta az ablakszárnyat, és meglepett ábrázattal nézett a jövevényre.

– Mi van Jimmy? Nem tudsz aludni?

– Óriási baj van, kérem, jöjjön, meggyilkolták a házigazdánkat!

Anthony Cooper meglepődött arcot vágott, és közben értetlent is.

– Mi van? Mi történt? Kit gyilkoltak meg?

– Aki fogadott minket, tudja, az a nagyfülű lepedős ember.

– Mr. Ugalawa?

– Ehh, hát mit tudom én, csak jöjjön már, mert ott hagytam a fa tövében.

– Ha meghalt, akkor már nem megy sehová – bölcselkedett Cooper, de azért elkezdte magára cibálni a cipőjét. A csomagjából előkotorta a zseblámpáját, és mivel nem akarta az időt húzni, nemes egyszerűséggel kilépett az ablakon.

– Merre? – kérdezte, miután meggyőződött, hogy a lámpa világít is.

– Arra – intett Jimmy a fák irányába.

Cooper bólintott, és elindultak a liget felé. Nem kellett sokat menni, Jimmy már messziről felismerte a helyet, és arrafelé bökött az ujjával, mintegy jelezve az útirányt. Néhány lépés után hirtelen megtorpant és megrázta a fejét, aztán futásnak eredt. Cooper meglepetten kiáltott utána.

– Hová rohansz te bolond? Ne várd, hogy veled fussak!

Jimmy alig vágtázott néhány métert és már meg is torpant. Arca ijedt volt és értetlenség tükröződött rajta.

– Eltűnt…

– Kicsoda?

– A halott. Itt hagytam az előbb, és most nincs itt.

A biztonsági ember körbe villantotta a lámpáját hulla után kutatva, de nem talált senkit sem. Még a fák koronája felé is felvillantott, amin Jimmy egyébként jót röhögött volna, de most inkább ijedt volt, és határtalanul rémült. Cooper még egy ideig villogtatta körbe-körbe a lámpáját, aztán lekattintotta és csípőre tette a kezét.

– Jimmy, ha ez valami vicc akar lenni!?

– Istenem, dehogy vicc! Az az ember olyan halott volt, mint egy… igazi hulla!

– És akkor most hol van? Mert az igazi hullák nem sétálnak el, ha megunják a holdfény bámulását!

– Hát… azt… nem tudom… De istenemre mondom, nem viccelek!

Cooper néhányszor körbe fordult a tengelye körül, de nem talált semmi gyanúsat. Megint felkattintotta a lámpáját és a fa környékét kezdte vizsgálni. Rövid kutakodás után, aztán talált is valamit, amitől Jimmyt kilelte a hideg. Egy elegánsan összevissza tekergőző gitárhúrt tartott elé a biztonsági vezető.

Jimmy elkerekedett szemekkel bámulta a hangszerkelléket, és közben lázasan próbálta összerakni a dolgokat, egyelőre nem sok sikerrel. Vajon hová tűnhetett el a lepedős hulla? Azért néhányszor megfordult a tengelye körül, hátha csupán csak a fát tévesztette el, és valamelyik távolabbi alatt megláthatja az elhunytat, de a liget nem volt nagy, és láthatólag Mr. Ugalawának nyoma sem volt.

– Szólni kell a rendőrségnek – szakadt ki belőle hírtelen.

Cooper egy pillanatig hallgatott, aztán halkan ráripakodott.

– Egy frászt! Nincs itt semmilyen halott, mit gondolsz, mit fognak mondani a rendőrök, ha szólunk nekik?

– De hát valamit csak kell tennünk…

– Teszünk is, lefekszünk aludni!

Jimmy eltátotta a száját, és egyelőre nem mert ellenkezni. Nem tudta, hogy Cooper miért nem akarja a dolgot jelenteni, de abban biztos volt, mit látott. A lepedős ember tuti, hogy teljesen halott volt. Azt nem tudja ugyan, hogy a gitárhúrnak van-e valami köze a dologhoz, de ennek a kiderítése nem is az ő feladata lenne, hanem a rendőrségé.

– Biztos vagyok benne, hogy az az ember itt teljesen halott volt, Mr. Cooper!

– Ezt nem vitatom, Jimmy, csakhogy a hullád most nincsen sehol. Ha szólunk a rendőröknek, még a végén a nyakunkra szállnak, és le is fújják a még el sem kezdődött expedíciót. Aztán az is lehet, hogy rád verik az egészet, az üdvözlő vacsorán esetleg többet ittál a kelleténél, és azért láttál halottat mindenütt.

– Nem vagyok részeg!

– De ittál!

– Egyetlen pohárkával…

– Az mindegy! Nézd Jimmy, higgy nekem, van tapasztalatom az efféle dolgokban. A hatóságok nem szeretik a nagy felhajtást. A csendes dolgok fekszenek nekik, és nekünk is. Ha az öregember hiányzik valakinek, az majd szól a megfelelő helyen. Nekünk nem feladatunk mindenféle rémlátomásokat jelentenünk.

– De én láttam, Mr. Cooper, ez biztos!

– Lárifári! Egyáltalán mit kóvályogsz te éjfélkor a fák között, amikor hajnalban indulunk. Lefogadom, hogy nem vagy kipihenve, meg vacsoránál az a bor is… aludnod kellene, méghozzá azonnal!

Már nem is mert megszólalni. Mit csináljon most? Hiszen nem bolond, csak tudja, hogy mit látott, sőt, meg is érintette azt az embert, onnan tudja, hogy teljesen halott volt. És az nem lehetséges, hogy a hulla a saját lábán távozott volna. Szomorúan lehajtotta a fejét, és eltűnődött Cooper szavain. Ha most szólnak a rendőrségnek, azok megszállják a környéket, és fuccs a hajnali munkakezdésnek. Másrészről viszont, bűncselekményt elhallgatni szintén bűn. Bár igaz, amikor a hullát látta, csak az volt biztos, hogy szája nyitva, szemei fennakadtak, a gyilkosságra ebből ő következtetett. Lehet, hogy nem is volt erőszakosság, az az ember egyszerűen infarktust kapott és kész… no de akkor is, hiányzik a hulla.

– Gyere, Jimmy, feküdjünk le, holnap nehéz napunk lesz! – és kinyújtotta felé a kezét.

Na, most erre mit mondjon? Megvakarta a feje búbját, és úgy döntött engedelmeskedik. Talán később eszébe jut valami, vagy esetleg reggel kijön a ligetbe, hátha világosban talál valamit, ami a gyanúját igazolja.

– Jó van, Mr. Cooper, ha így látja jónak – felelte megadóan, és elindult vissza a ház felé. Néhány lépés után még az is megfordult a fejében, hogy a biztonsági ember azért akarja ennyire elterelni őt a helyszínről, mert valami köze van a hullához. Igaz, ennek ellentmond, hogy korábban látta olvasni az ágyán, és a halott is teljesen friss volt. Erre aztán meg is rázkódott. Mit is mondok – gondolta, – friss halott. Biztosan elment az eszem!

Közben elérték a ház bejáratát. Ezúttal Mr. Cooper is ezt használta, nem az ablakot, mintha biztos akart volna lenni, hogy Jimmy felmegy, és nem lófrál el már éjszaka. Még azt is megvárta, míg eltűnik a lépcsőfordulóban, és csak utána lépett be ő is a szobája ajtaján.

Jimmy persze nem lófrált el. Egyrészt nagyon fáradtnak érezte magát, és tudta kemény napra ébrednek reggel, másrészt pedig nem is nagyon mert izgága lenni. Nem hiányzik neki, hogy Andersonék megorroljanak rá. Ő megtette a jelentését a feletteseinek, azaz a biztonsági emberüknek, ilyen dolgok amúgy is rátartoznak. Azt pedig, hogy ő nem értesítette a hatóságokat, az már a vezető mulasztása. Még eltűnődött egy darabig, hogy rendben van-e ez így, aztán arra jutott, hogy miért is ne? Valójában érezte ő, hogy ez a dolog azért sántikál kicsit, de nem akarta kihúzni a gyufát senkinél sem.

Úgy döntött tehát, hogy hallgat, és nem szól a senkinek. Mire nagy nehezen sikerült legyűrnie a lelkiismeretét, nem is maradt csupán csak egyetlen hatalmas kérdése. Hol van Mrs. Green? Ugyanis vele nem találkozott, pedig pontosan azért ment e késői órán a ligetbe, hogy megtudja, miben segíthetne neki. Sajnos egyre több a rejtély és egyre kevesebb a válasz.